Számkivetve Lilliputból

Messze szőke Szajna mellett feketül egy híres város, / nappal ugyan feketül, de este mint az ég sugáros, / nappal gyászruhában ül, de éjjel fényruhában táncol, / míg a rendőr, szürke Hajnal, felhős homlokot nem ráncol / s rá nem süt zöld őrlámpája, mely sok titkos bűnt leleplez / akkor, tettenért, leguggol, akkor kissé csendesebb lesz, / de mint elfeledt csatornán rothadó test illó kénje, / csak az enyhe éjet várja, hogy kitörjön újra fénye.

Babits Mihály: Páris

Ki akarnak minket tiltani.

Dobni, rúgni, zárni, hajítani, paterolni, ebrudalni, akolbólítani.

Nem a Fideszt, mert minden langymeleg tiszteletem mellett kit érdekel úgy intézményesen a Fidesz – minket. A Népet a Néppártból, az első P-t az EPP-ből, a konzervatívokat a polgári közép soraiból. A pörös szánkkal, a közpolitikává vedlő magánkereszténységünkkel, a migránsellenes kultúrkommandónkkal meg a nyakas magyar plakátvirtusunkkal együtt, melyek közül az utolsót én se erőltetném, ha nem lenne muszáj. De az. Jó okkal az.

Ám tiltsanak, mondja a konzervatív renegátokban gyárilag felprogramozott dacos gyógyegér, de a szentségit neki, ezek azért talán mégse tiltsanak!

Történt ugyanis, hogy az Európai Néppárt a Fideszt Helmut Kohl víziójának megvalósítására szerződtette. Gál Kinga nemzetközi jogász, Gyürk András történész-politológus, Járóka Lívia szociálantropológus-kutató, Schöpflin György politológia-professzor és Szájer József jogász, akik 2004-től a mai szent napig Brüsszelben húzzák az édes igát, a színes-szagos Fidesz-emberkert szellemes, művelt, elegánsan européer elitválogatottja az országegyesítő német kancellár politikaművelő kapáját ragadták meg, hogy egy keresztény, polgári, konzervatív Európáért tépjék a szájukat az EU-s jobboldal szédületes tempójú balracsúszásának süvítő ellenszelében. A feladatuk nem volt hálás sosem, mert mikor otthon kétharmad volt, Brüsszelben meg a Néppártnál volt a bizottság, akkor is a nyomorult, túlszabályozó liberális maszlaggal bombázták őket a világ legmesterségesebb városában nulla-huszonnégyben, és olyasmikért állította őket nap mint nap pellengérre egy vérmesen ellenséges közeg, amiket épeszű embernek úgy igazándiból még magyarázni se nagyon kell. Kormányzás közben is ellenzékben voltak, lavíroztak két világ között, és nem roppantak meg, nem fásultak bele, nem estek szét, nem korrumpálódtak meg. Ezek az emberek politikailag nem mentek sehová. Ott vannak, ahová a mélyen beágyazott polgári meggyőződésük vonzotta őket már jócskán képviselővé válásuk előtt: Kohl kancellár erőterében, a kereszténydemokrácia szíve közepén. Ők nem mentek sehova, sőt, mi sem mentünk sehova. Az Európai Néppárt vett alattunk egy száznyolcvan fokos balkanyart.

Akik most elhajtanának minket a Néppártból, azok a fasorban nincsenek azokhoz képest, akik 2004-ben a kezünkbe adták a néppárti küldetést. Erről a kilenc illusztris tömörülésről beszélünk:

• Belgiumból a flamand CD&V (Kereszténydemokraták és Flamandok) és a vallon cdH (Demokrata-Humanista Középpárt), ketten összesen a belga szavazók 18%-át, azaz 1,1 millió szavazót képviselnek,
• Luxemburgból Jean-Claude Juncker CSV-je (Keresztényszociális Néppárt), amely a luxemburgi szavazók 28%-át, azaz 999 ezer szavazót képvisel,
• Hollandiából a CDA (Kereszténydemokrata Felhívás), amely a holland szavazók 12%-át, azaz 1,3 millió szavazót képvisel,
• Svédországból a Kristdemokraterna (Kereszténydemokraták) és a Moderaterna (Mérsékelt Egységpárt), melyek együttvéve a svéd szavazók 26%-át, azaz 1,7 millió szavazót képviselnek,
• Finnországból a Kokoomus (Nemzeti Egységpárt), amely a finn szavazók 18%-át, azaz 540 ezer szavazót képvisel.

(Itt most álljunk meg egy percre, és ízlelgessük a politikai realitást a Fidesz vádlópártjainak súlyozatlanul 78%-a 1. olyan ultraliberális/szocialista Benelux vagy skandináv országokból kotyog a világéterbe, amelyek társadalmi berendezkedésükből kifolyólag eleve érdemtelenek arra, hogy a polgári-konzervatív Európa ügyében szólásra merjenek emelkedni; 2. saját hazájának honpolgárai közül is csak egy igen szerény kisebbségi csoportot képvisel, így a legitimitása arra, hogy külföldi kétharmados kormányzópártot kritizáljon, meglehetősen csekély.)

De maradt még két vádló, név szerint:

• Portugáliából a CDS-PP (Demokratikus-Szociális Közép-Néppárt), amely a portugál szavazók 7,8%-át, azaz 407 ezer szavazót képvisel,
• Görögországból az ND (Új Demokrácia), amely a görög szavazók 28%-át, azaz 1,9 millió szavazót képvisel. Ez a párt büszkélkedhet azzal is, hogy a baloldali PASOK-kal karöltve az évszázad csődeseményébe zuhintották bele szeretett hazájukat.

Ha tehát nagyvonalúan megengedjük, hogy az egyes pártok mögött álló összes szavazó támogatja a Fidesszel való szakítást, akkor van mindent összevetve uszkve 7,9 millió, tehát egyötödnyi felháborodott, konzervatívnak álcázott langyliberális polgárunk a 38,6 millió néppárti szavazó közül, akik nem szeretnének a Fidesszel egy közösségbe tartozni. Az, hogy polgári pártként mind ab ovo hiteltelenül indulnak, mert egy fikarcnyi polgári konzervativizmust nem tartalmaznak már, kevés; ezek az alakulatok mind politikailag súlytalanok és/vagy erkölcsileg bukottak is. Az erkölcsi hitványságot és a politikai súlytalanságot egy metaforába öntve tehát úgy fest a dolog, hogy nemzetes dühvel feltámadott kilenc ország különbejáratú MSZP-Párbeszédje, és felszólította a brit Munkáspártot, hogy takarodjon az európai szocialisták közül, mert a munkáspárti értékeknek ott a továbbiakban helye nincsen.

Jaszkari, ahogy a börtönszlengben mondják.

Tartsunk most rövid lengyelfilozófus-szünetet.

Ami a liberális demokráciát illeti, még mindig közöttünk lézeng a hit, hogy emez a lélegzetelállító sokszínűség rendszere volna. Ez a hit azonban oly mértékben elszállt a valóságtól, hogy ma az ellenkező nézet látszik közelebb lenni az igazsághoz. A liberális demokrácia erős egyesítő mechanizmus, mely elhomályosítja a különbségeket az emberek között, és uniformitást parancsol nézeteknek, viselkedésnek és nyelvnek.

Ryszard Legutko: The Demon in Democracy

Ércsük? Ez a baj. Hogy amint egy alakulat a nyugati értelemben véve liberálissá válik, tüstént kiveti magából a sokszínűséget. Mármint a valódit, a véleményekét. Ha az ember lelke már liberálissá vált, nem tud egy pártcsaládban kétféle véleményt megtűrni. Két különböző hátterű konzervatív nem tud úgy együtt dolgozni, hogy az egyik közben liberális. Ez a törés a Néppártban érik már egy ideje, a szerencsétlen plakátkampány pedig ügyesen felszínre hozta.

Csak egy baj van.

A sokszínűség liberális hiánya egyáltalán nem kompatibilis a konzervativizmussal.

Ha tehát ez a kilenc párt olyan mélyen, olyan makacsul és olyan erkölcsileg nem fér meg egy csárdában egy rendes polgári konzervatív platformmal, akkor mégis miért nem vonaglanak át ők aVerhofstadt bácsi első metszői közötti tágas liberális tisztásra? Kinek az értékrendje siklotta meg a Konrad Adenauert Fodor Gábortól elválasztó politikai Mariana-árkot hosszában, a konzervatívból álkeresztény centrista vízgőzzé vált skandináv-benelux brancs, vagy a Fidesz, aki ott maradt a megboldogult Helmut Kohlnál, és megfejelte az öreg értékrendjét egy olyan kommunikációval, ami tartósan konzervatív narratívával bír kitölteni egy tízmilliós országot? Mégis, a 100-as IQ felettieknek nyomokban sem szóló, idióta kommunikációt leszámítva, értékrendileg ki ment arrébb?

És aki arrébb ment, az miért nem veszi már a kalapját? Fel lehet nőni néppártiból liberálissá is. Nincs harag. Csak felelősség legyen. Ha az ember beáll egy szekér mögé, akkor azt tolja, ne egy másiknak legyen szélárnyék. Az értékhű liberális nyugati jobboldaliakra a marxista, osztály-, rassz-, nem- és identitásalapú liberalizmus szent harca vár. A miénkbe nem kellenek. De az a minimum, hogy a Helmut Kohl saruszíjáig fel nem érő szellemi lilliputiak ne próbálják meg az eszmét, amelyhez méltatlanok lettek, száműzni természetes tenyészterületéről. Akit egy Kohl hívott, azt ne egy Juncker küldje el.

És Verhofstadt bácsi is milyen boldog lenne. Menne velük vagy harminc EP-s szavazat a liberálisokhoz. Üsse kő, az elvi tisztaságért ennyiről le lehet mondani.

Persze, mint Európában mindig minden vészhelyzetet, ezt is a németek döntik majd el. Manfred Weber spitzenkandidat, höhö, meg a valóban fontos német politikusok. És én egy fullasztóan pasztellrózsaszín halivúdi szemüvegen át fogom szájtátva lesni, hogy aki Helmut Kohl keblén nevelkedve solingeni puccskést vágott az országegyesítő kancellár hátába, az Helmut Kohl néppárti hagyatékát is telibe köpi-e vajh.

Merkel asszony nyugdíj előtt még tehet valamit Európáért. Gerinc kell hozzá, küldetéstudat és kitartás. Megannyi számító, elvtelen, megalkuvó manőver után most személyes politikai tét nélkül csaphatja pódiumra a garast egy értékhű és önazonos Európa mellett.

Lelke rajta, hogy megteszi-e. A brüsszeli szelek ellene fújnak.

S ez ama szőlőkert, melyben aszott anyja annyi bornak, / melytől egy világrész annyi nemzedéke dőlt mámornak. / Ez a drága trágya dombja, melynek nemes erjedése / elég, hogy egy kontinensnek talaját átássa-vésse. / Ez ama kas, melybe méhként száll a legkülönbek vágya, / ez a távol rothadó test, ez a finom illat ágya, / mely a méla magyarföldi róna tétlen emberének / éber orrlyikát zavarja, távol hangszer, illatméreg.

Babits Mihály: Páris

Asszony a fronton

A nő, a nő – furcsa egy teremtés. Punnany Massif

Képtelenül nehéz lesz ezt a bejegyzést metsző szexizmus nélkül végigdödörögni. De teszek rá egy entellektüel kísérletet, mert erről szexizmus, gyűlölet és előítélet nélkül valakinek beszélni kell. Ha és amennyiben helyenként nem sikerül, azért megkövetem a női olvasóközönség magukat érintettnek érző tagjait, de nem tudom nem összefüggő jelenségként értékelni azt, amit látok.

Amit látok, az Dávid Ilona, Kunhalmi, Szél kollegina, Bősz Anett, Demeter Márta, Sándor Mária, Lukácsi Katalin, Ocasio-Cortez, Bangóné, Paprikakinga, aztán most ez a szerencsétlen Nagy Blanka is. Akiket, esküszöm magasztosan a kráteres Vénuszra, nem bántani akarok, de akkor is, könyörgöm, tessék mondani –

miért van az, hogy a nőkre fordított médiafigyelem uszkve nyolcvan százalékát a legtehetségtelenebb, legfelkészületlenebb, legösszeszedetlenebb, megátalkodottul síró-visító eszelős kékharisnyák szippantják fel a süvöltő ellenszélben hangyaszorgalommal, acélos mosollyal szakpolitizáló, tisztességes, csodálatra méltó közéleti istennők helyett? Ha az ember ebben a métellyel sűrűn szőtt százszorszép hazában politikusnő akar lenni, akkor Steindl Imre évszázados Országházában miért épp ugyanolyan szempontok szerint castingolják, mint a Való Világ-villában az iszapos Hárosi-Duna felett? Miért csak akkor adatik mikrofon, platform meg kamera egy nőnek, ha sipárog, provokál, meg hozza az istenadta nézőt vékaszám?

A kép természetesen csak illusztráció! Forrás: Mandiner

És úgy esett, hogy San Franciscóban meg amerikai városok százaiban épp tegnap vonzott százezres tömegeket az utcára a Women’s March nevű exkluzív női tüntetés, az Egyesült Államokban speciel tényleg csak a teremtő Isten tudja, hogy milyen nőjogi hiányosságokat orvoslandó. Legfőbb ideje hát, hogy a kollektív mentális tepsiépségünk megőrzése érdekében egy életre leszámoljunk a kívül hangos, belül üres aktivistanők szentjohannaivá misztifikált alakjával, és megtanuljuk értékelni a politikai közélet valódi nagyasszonyait. Akik nem visítoznak, hanem dolgoznak. Akik a bensőjükből sugárzó, kőkemény munkába csatornázott fényből emelnek lángoló tűzszobrot a népjobbító politikusnő imázsának ahelyett, hogy a posványos lelkük legaljának követelnének osztatlan össztársadalmi tiszteletet. A Novák Katalinokat, a Győri Enikőket, a Bártfai-Mager Andreákat, az Osztolykán Ágneseket, a Pelczné Gáll Ildikókat, a Schmuck Erzsébeteket, a Járóka Líviákat, a Ferencz Orsolyákat, a Szilas Cecíliákat, a Varga Juditokat, de némi unicumos jóindulattal még a Dúró Dórákat és a Vadai Ágneseket is, akiknek másfél szoknyalibbenésében több van, mint egy tonna paprikakinga és egy kazal bangóné élethossznyi aktivizmusában, bruttósítva, összesen.

Van ugyanis ebben az országban nő, mit nő, többgyerekes édesanya, akiből évtizedes külügyi pályafutás és négy nyelvvizsga után családügyi államtitkár lesz, és olyan dolgokat bír mondani, mint például hogy “a magyar kormánynak a gyermek és a család a legnagyobb erőforrás.” Szántunk az ótvaros Bayer “ócska kis proli” Zsolt-Nagy “bassza arcon magát a bajszos fasz” Blanka iszapbirkózáson való csámcsogás közepette másfél percet arra, hogy istenesen megböcsüljük magunkat, amiért nekünk Novák Katalinunk van?

És amikor mentegetjük magunkban Szél Bernadett ocsmány mandátumtolvajlását meg lélegzetvisszafojtva szurkolunk neki, hogy sikerüljön végre a haja szétbombázása nélkül jófelé húznia a közmédia főbejáratán a kilincset, akkor arra vajon gondolunk-e, hogy Osztolykán Ágnes, a nemzet Dettijének volt párttársa, aki feleannyit nem visítozott, így az ellenzék üstököse nyilván sosem lehetett volna, most Magyarország brüsszeli állandó képviseletén szakdiplomata, mert a szakértelme nagyon nem narancsos pártállása ellenére kellett még ennek a nem kifejezetten nagylelkű kormánynak is? Vajon Szél Dettinek milyen szakértelme van, ami kellhet valaha is akárkinek, akármire? Hol fizetnének ennek a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes nőnek havi bruttó egymillió kétszázezret biztonsági őrök cseszegetéséért, ha a magyar Országgyűlés a mennyei Atya különös kegyelmének révén nem tartaná el?

Agyonidézett John Steinbeck mesterem írta az Édentől Keletrében egyszer, hogy “az Úr az ő bölcsességében igen érdekes embereknek adott pénzt, talán bizony mert éhenhaltak volna nélküle.” Kunhalmit, Bangónét, Szél Dettit meg Bősz “anyaforradalmár” Anettet elnézve néha megkísért a gondolat, hogy a parlamenti mandátumokkal netalántán nem ugyanígy lehet-e ecsetleg.

Bangóné “kurva erős kép lenne” Borbély Ildikó meg tényleg a rendszer csúcsa – óvodásokat, játszótereket, focicsapatokat és szánkókat nyilván rendszeresen erőszakol meg hatalmi eszközként a politika, de hogy valaki még szerencsétlen töltött káposztán is erőszakot tegyen, az a magyar parlamentarizmus régről kígyózó történetében egészen példátlan. Helyén van az vajon, hogy egy visítozó, trágár, rémesen im- sőt kontraproduktív “szociálpolitikus” hisztigépet ugyanúgy tiszteletreméltó női politikusnak tekintünk, mint mondjuk Pelczné Gáll Ildikót, aki tisztességes szakmával rendelkező tanult mérnök meg közgazdász, többszörösen kipróbált, harcedzett pártalelnök, és a véres politikai belharc ellenére az EP néppárti alelnökévé választották, meg az Európai Számvevőszék tagjának? Ugyanaz a kaliber lenne egy műveletlen hisztikriszti egy klasszikus értelemben vett politikai nagyasszonnyal? A töltöttkáposzta-bombázó lenne a politikai nőideál? Ha így van, pusztuljunk el mindahányan, de izibe. Létünknek a továbbiakban értelme nincs.

És ha már itt tartunk, a civil ideál micsoda? Papp Réka Kinga aktivista félistennő, meg a norvég NGO-nénik? Tiszteletet érdemel a politikában az a nő, aki olyat bír mondani, hogy “Európa iszlám lesz, és akkor mi van?” Nem inkább azt, hogy a hatezer darab kapafogúsított, mérges kopjafára tűzött Bayer Zsolttal teli közéleti mélypokol mocsarán húzzák végig kelet-nyugati irányban oda-vissza négyszer nyelvtanilag (az iszlám ugye főnév, a muszlim és a muzulmán pedig melléknevek), meg négyszer emberileg? Ha ez a lény a mintacivil, akkor Ferencz Orsolya űrkutató, a konzervatív holdudvar egyik leginspirálóbb, legsugárzóbb csillaga micsoda? Ha ez a lény a mintaaktivista, akkor Járóka Líviára mit mondjunk, aki az Európai Parlament első cigány képviselőnőjeként annyi kisebbségi üvegplafont szaggatott ripityára egyszerre, amennyit ezek a social justice warriorök el se tudnak képzelni egymás fölé? Nincs nagyságrendekkel több aktivizmus ebben a még csak nem is aktivista nőben, aki mindennek tetejébe az ő liberális lungodromjaikkal ellentétben nem csak sokszínűségi biodíszlet, hanem egy cefet zseniális szakpolitikus is?

Nagy Blanka, avagy miben áll a proli? (Forrás: Népszava)

Hiába kapálózik Nagy Blanka kollegina ellene, Bayer mester a prolizással épp a vízválasztóját s lényegét fogta meg a politikusnői létértelemnek – minden attól és csak attól függ, hogy az ember proli-e, avagy nem-e proli-e. És ennek a Blanka által pajzsként szegény feje elé tartott “munkásosztályhoz” semmi köze. A proli Magyarországon Kun Béla óta nem társadalmi osztály, hanem lelkialkat. És aki trágárul az éterbe visít, az proli. Aki elemi vallásfilozófiai alapigazságok átgondolása nélkül az éterbe köhögi a cicegeségeit, az proli. Aki az agya meg a szíve helyett a puszta hangszálaival politizál, az is proli. Nem azért proli, mert géplakatos apától és kenyérgyári dagasztónő anyától született. A tisztességes magyar munkás nem proli. A proli az, akinek proli alakú a lelke.

És a magyar politikusnő lelke ne legyen proli alakú.

Mert akkor nem politikusnő, hanem proli.

És a tiszteletet is eszerint porciózzák majd neki.

Folyó (k)üz(d)elmeinkről

a bankban meg a balkánban / a saját dühödt falkámban / a lábra kapott szemétben / a járókelők szemében / majdnem minden tekintetben / szerényen de szeretetben

Erdős Virág: Hol

Nem szeretek annyira magyar belpolról írni. Mocsaras, parasztvakítós, szekértáboros egy hely a mi kis politikai beltenyészetünk, ahol sivár érzelmi életű, rém tájékozatlan emberek képesek egyenest nagypapi konyhaasztaláról kölcsönzött érvekkel szíven dögleszteni egymást a legjobb esetben is mérsékelten fontos ügyek miatt. A magyar közélet hisztis. Csak az elmúlt pár évben volt Szabadság téri szobor-hisztink, kitiltási hisztink, jegybanki alapítvány-hisztink, tankönyvhisztink, hajléktalanhisztink, Stop Soros-hisztink, ütődött, ám gazdag csengeri néni rejtelmes viszonya Kósa Lajossal-hisztink, Bayer Zsolt lovagkeresztje-hisztink, magánrepülő-hisztink, ciprusi katonai repülő-hisztink, Simicska egy lánglelkű demokrata-hisztink, illetve örökzöld gyermekéhezés- valamint Mészáros Lőrinc-hisztijeink. Mutasson nekem valaki olyan párkapcsolatot, ami egységnyi idő alatt ennyi hisztitől nem hullik apró, véres szilánkokra, és ha megállapítjuk, hogy ilyen nincs – talán megbocsátják nekem a durva, túlegyszerűsítő szexizmust – már érthető is, miért nem működik a kémia a végletekig nőies problémamegoldást (hiszti+tüncike) választó ellenzék és szinte az érzéketlenségig férfias (leszarom, csak sör, grillcsirke és dízelpasszát legyen/drágám, nem beszélhetnénk inkább a lényegről?) választónépe között. Kevésbé szexistán (bocsi!), ám szakszerűbben megfogalmazva a képlet úgy néz ki, hogy egy pragmatista társadalomban egy aktivista ellenzéknek elméletben nem nő túl sok fű, ennek megfelelően nyolc éven át a magyar gyakorlatban sem nőtt, és papírforma szerint rohadtul nem fog továbbra sem. Einstein tette az elmebaj biztos ismérvévé, hogy az ember minduntalan egyet s ugyanazt téve más és más eredményt várjon. Ennek függvényében saccoljuk tehát be Komjáthi VörösMártír Imre (MSZP-alelnök), Kunhalmi Behasaltatok Ágnes (MSZP-választmányi elnök, kulturális bizottság alelnöke, népjobbító és nyelvtanilag értékelhetetlen munkájának ellentételezése havi bruttó 1 336 500 Ft közpénz), Szabó Síppal-dobbal Timea (Párbeszéd-frakcióvezető, népjobbító és fülsiketítő munkájának ellentételezése havi bruttó 1 782 000 Ft), illetve Tordai Cöfcöf Bence (az Országgyűlés párbeszédes jegyzője, népjobbító és illemtanilag példamutató munkájának ellentételezése havi bruttó 1 514 700 Ft) elmeállapotát, és révedjünk magunkba.

Miután tehát közfelkiáltással leszóltuk a mocsarat, ereszkedjünk rendesen bele. Két témán szeretnék keresztüllibegni ma, címszavakban a CEU-ügyön meg részletesebben a túlóratörvényen, a végére pedig odabiggyesztenék egy praktikus kis útmutatót feltörekvő kormánypárti ill. ellenzéki kommenthuszár-aktivistáknak arról, hogy mily módon is használják a leghatékonyabban érveléseikben a saját oldaluk által kibocsátott propagandaanyagokat, illetve apjuk/nagyapjuk/keresztapjuk politikai bölcsességeit.

Kezdjük tehát kompakt formában a CEU-üggyel, talán csak a kiegyensúlyozottság kedvéért.

Szalagcím: A CEU elhagyja Magyarországot. #rip #végünk

• Értelmes-e a kormány jogi érvelése, miszerint Magyarországon külföldi diplomát csak az adhasson ki, aki külföldön tanít is? Az. Megindokolható, máshol is így van.
• Elegáns? Nem, mert személyre szabva nem alkotunk jogot.
• Teljesítette a CEU pótlólagosan ezt a követelményt? Igen. Megállapodása van Upstate New Yorkban (New York City kellemes klímájú, zöld, békés, elit ingázó szatellitvárosai vannak itt, Clintonéknak például egy Chappaqua nevű kisvárosban errefelé van a rezidenciájuk) a teljesen irreleváns és sehol nem elismert Bard College-dzsal, hogy ott oktatási tevékenységet folytathatnak. Ímmel-ámmal, tessék-lássék, nagyon nem fognak beleszakadni, de a törvény betűjét betartják.
• Packázik a kormány a CEU-val? Egyértelműen igen, mert ezt követően kapásból meg kellett volna egyezni velük itthon is, mégsem történt így.
• Tényleg akkora versenyelőny az amerikai diploma? Legfeljebb annál a pár sznob magyar cégnél, akik balkáni működési elveiket sok nyugati diplomával akarják leplezni. Amerikában mondjuk nem igazán, mert a maroknyi elitegyetem (Princeton, Harvard, Columbia, MIT, Chicago, Yale, Stanford, Duke, UPenn, Johns Hopkins, Northwestern, Dartmouth, Brown, Vanderbilt, Cornell, Notre Dame, UCLA, Washington St. Louis, Georgetown, UC Berkeley, USC, Carnegie Mellon, UVA) diplomáin kívül, amelyekre tényleg ugranak a legjobb állásoknál, úgyis teljesen mindegy, honnan van papírod, az összes másik képességed számít. A CEU Amerikában nagy jóindulattal egy középszerű egyetemnek számít.
• Elmegy a CEU? Részben. A csak amerikai diplomát adó képzések Bécsbe mennek, a mindkettőt adók a továbbiakban nem adnak amerikai diplomát, nálunk marad a magyar akkreditációval rendelkező közgáz MA és PhD, töri MA, kisebbségpolitika MA, filozófia MA, gender MA, környezetpolitika MSc, közpolitika MA.
• Meghalunk? Nem.
• Milyen lesz a nemzetközi visszhang? Teljes joggal mocskosul gáz, mert egy NATO-szövetségesünk oktatási intézményét pöcköltük ki innen koholt okkal.
• Jobb lesz az országnak egy incifincit is ettől az egész ügytől? Nem. Semmiben nem. Egyáltalán nem.
• Tehát felesleges, önsorsrontó, kuruckodós parasztvakítás jogi ürüggyel? Az.
• Odacsaptunk Sorosnak? Nem.
• Egy széles választói réteg azt fogja hinni, hogy odacsaptunk Sorosnak? Igen.
• Kellett ez nekünk? Nem.
• Ez volt az egyetlen szürkezónás nemzetközi jogi helyzet az országban? Nem.
• Zavar minket a többi? Nem.
• Akkor mégis mi az istenverte francnak csináltuk? Fogalmam sincs.
• Tudott az ellenzék értelmesen reagálni és a megfelelő pontokon nyomást gyakorolni a kormányra? Haha.
• Lózungokat gyártottak és hisztit keltettek? Aha.
• Lehetett volna elérni valamit? Kellett volna.

Bocsássa meg nekem mindkét oldal, hogy nem álltam bele a kommunikációs gépezetükbe, de itt most éppenséggel nincs kivel szimpatizálnom.

Térjünk tehát a lényegre, merthogy ámbátor ugyanis túlóratörvény. Nem rabszolgatörvény, esetleg két satuba szorított jogász-szemfog között átszűrve a munka törvénykönyvének módosítása, de semmiképpen nem bármi más. 

A dolog veleje az, hogy a mostani, európai távlatban kifejezetten munkavállalóbarát túlóraszabályzás (hangsúlyozom, túlóraszabályzás, nem túlóráztatási gyakorlat, mert arról meg mindenki apja/anyja/nagyapja/nagyanyja pontosan tudja, hogy mennyire embertelen, pacekba’ illegális és tisztességtelen) helyett egy európai szinten átlagos mennyiségű túlórát engedélyező, a cégek javára az Európában jellemzőnnél jóval rugalmasabb törvény lép életbe. Összegészében az európai átlagtól nem fogunk munkáltatóbarát irányba nagyon kilengeni, de el kell ismerni, hogy ki fogunk lengeni, és arrafelé fogunk kilengeni.

A kevésbé durva dolog az, hogy a munkáltató által elrendelhető túlórák száma százötvennel (az ország leggázabb kollektív szerződéseivel rendelkezők számára csak százzal) lesz több, mint eddig. Az az érv nyilvánvaló ökörség, hogy minden túlórához dolgozói beleegyezés kell (Józsi, akarsz jönni szombaton dolgozni? Másképp kérdezem, akarsz jönni hétfőn dolgozni? A munkaerőhiányon kívül semmi nem kötelezi a munkaadót arra, hogy a túlórát nem vállaló Józsit visszakézből ne rúgja ki), ugyanakkor az is, hogy a 400 óra elrendelhető túlóra Európában kirívó lenne. Az EU munkaügyi keretszabályzata 416 órában maximálja az éves túlórákat, Németországon belül a leginkább munkavállaló-barát bajor rendszerben is 400 körül mozog az elrendelhető túlóra, a többi tartományban kicsit több ennél – azért nincs fix, pontos szám, mert a szövetségi törvény maximálistúlóra-képlete a munkanapok számától függően más és más eredményt hoz, munkanapból pedig tartományonként és évenként különböző számú van. (Azért mindig Bajorországban van a legkevesebb, mert ott több katolikus ünnepen van munkaszünet. Na, megint kik tettek a legtöbbet a munkavállalók védelméért? A kereszténydemokraták vagy a kereszténydemokraták? Na ugye.) Amiatt tehát ne sivalkodjunk már, hogy a kőgazdag bajorokéval szinte megyező mennyiségű, a berlininél meg a hesseninél pedig hajszállal ugyan, de kevesebb túlórát előíró magyar törvény európaiatlan, embertelen és kizsákmányoló, mert intellektuális voltára igényes ember ekkora ökörséget nem csipog. Nekünk sok, amúgy meg teljesen átlagos.

Ami tényleg durván gazdaságlibsi változtatás, az a hároméves munkaóra-elszámolási ciklusnak a nem kötelezővé, hanem legálissá tétele. Ez a tévhitekkel meg a mémgyárak mainstream véleményével ellentétben nem azt jelenti, hogy a túlórákat mindenkinek háromévente fogják kifizetni. Hogy miért is nem, az egy kicsit komplikált, úgyhogy pontokba szedem:

1. a hétfő reggeltől péntek délutánig napi nyolc órát dolgozó munkavállalók (tehát az emberek többsége, az ún. általános formában foglalkoztatottak) munkaszerződése nem munkaidőkeret-alapú, azaz nem arra szerződtek, hogy x hónap alatt összesen x órát dolgoznak olyan eloszlásban, ahogy azt a munkáltatójuk szükségletei épp megkívánják, hanem arra, hogy hétfő reggel nyolctól hétfő délután négyig, aztán kedd reggel nyolctól kedd délután négyig dolgoznak, és így tovább. Őket nem lehet tetszés szerint akármikorra beosztani, a munkaóráik (hivatalosan) nem rugalmasak, a szerződéstípusukra pedig nem vonatkozik a munkaidőkeret-alapú szerződésekre érvényes munkaóra-elszámolási ciklus. Tehát nemhogy hároméves elszámolási ciklus nincs, hanem semmilyen elszámolási ciklus nincs a legtöbb munkavállalónál.
2. a munkaidőkeret-alapú szerződéssel foglalkoztatottak, azaz azok, akik arra szerződtek, hogy x hónap alatt összesen x órát dolgoznak olyan eloszlásban, ahogy azt a munkáltatójuk szükségletei épp megkívánják, jellemzően nem egyénileg kötik a munkaszerződésüket, hanem kollektív szerződést írnak alá, mert vasutasok, levélkézbesítők, bolti eladók meg szalagmunkások, tehát olyan munkakörben dolgoznak, amelyben velük azonos feltételek mellett még több ezren mások is, így a cég nem akar minden munkavállalónak külön szerződést írni. Tehát azok a munkavállalók, akiknél elszámolási ciklus van, jellemzően nem maguk kell, hogy letárgyalják a szerződésüket.
3. A kollektív szerződéseket a szakszervezetek tárgyalják le a munkaadóval, és egy durván munkaerőhiányos gazdaságban a szakszervezetek kezében van az aduász: egyszerre tudják elintézni több ezer dolgozó sztrájkját, felmondását és miegyebét. A munkaadó tehát csak olyan hosszú túlóraelszámolási ciklussal dolgozhat, amilyen hosszúra a szakszervezet rábólint. Ennek köszönhetően ugyan a munkaadók javasolhatják, hogy legyen hároméves az elszámolási ciklus, azaz lehessen háromévente túlórákat fizetni vagy két évig kevesebbet fizetni és a harmadik év végén kompenzálni, de az a szakszervezet, amelyik ezt nem alkudja le a harmadára-hatodára és egy ilyen kollektív szerződést simán aláír, vagy mérhetetlenül gyenge, vagy komplett palimadár, vagy korrupt és a cég zsebében van.

Ennek köszönhetően egyféle munkavállaló tudja igazán megszívni a törvénymódosítást:

• az a munkaidőkeretre szerződtetett munkavállaló, akinek a rabszolgatartó, lelketlen cégénél egy olyan mérhetetlenül gyenge, komplett palimadár vagy istentelenül korrupt szakszervezet van, ami simán belemegy egy hároméves túlóraelszámolású kollektív szerződésbe, mert ez a munkavállaló szélsőséges esetben tényleg csak háromévente kap túlórapénzt.  

Illetve ennek van még egy altípusa, aki aztán tényleg nagyon be tud fürdeni az új törvénymódosítással:

• az a munkaidőkeretre szerződtetett munkavállaló, aki két és fél év intenzív túlórázás után felmond egy rabszolgatartó, lelketlen cégnél, ahol egy olyan mérhetetlenül gyenge, komplett palimadár vagy istentelenül korrupt szakszervezet van, ami simán belemegy egy hároméves túlóraelszámolású kollektív szerződésbe, mert ez a munkavállaló elbukja a két és fél év alatt ki nem fizetett túlórapénzt.

Ezen a kettő viszonylag ritka embertípuson kívül (aki egyszerre 1) kivételesen gyökér, 2) egy kivételesen gyökér szakszervezet által letárgyalt kollektív szerződést ír alá és 3) egy kivételesen gyökér cégnél dolgozik) olyan nagyon senkit sem fog érzékenyen érinteni ez a szép új törvénymódosítás.

Most viszont belevágunk a dolog politikai véknyába, merthogy annak, hogy egy ilyen – egyébként tényleg drasztikusan munkaadópárti – törvénymódosítás a mi kis hazánkban vita nélkül, némi hisztitől eltekintve vajpuhán átfut az Országgyűlésen, egy egész egyszerű oka van, mondom Tamás Gáspár Miklóssal torkaszakadt félkopasz kórusban:

Magyarországon nincs baloldal. Se kormányon, se ellenzékben, sehogy nincs.

némi hiszti pár kiváló darab ellenzéki DNS jóvoltából. A neveik, mivelhogy úgyse csinálnak semmi mást, ami miatt bárki felfigyelne rájuk, legalább most hangozzanak el: Burány Sándor (MSZP-Kőbánya), prof. Dr. Mellár Tamás (Párbeszéd-Pécs, érte egyébként nagyon nagy kár, fantasztikus közgazdászprofesszor), dr. Tóth Bertalan (MSZP-elnök), Kunhalmi Ágnes (MSZP-Pestszentlőrinc-Pestszentimre), Szabó Timea (Párbeszéd-Óbuda), Bősz Anett (Liberálisok), Gurmai Zita (MSZP), Szél Bernadett (már független, de hisztis), Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), Tordai Bence (Párbeszéd)

Magyarország polgári kormánya egy konzervatív-kereszténydemokrata koalíció, melynek mindkét tagpártja az Európai Néppártba tartozik, azaz a klasszikus jobbközép pártok közé. A jobbközép pártok jellemző gazdaságpolitikája neoliberális, azaz laissez-faire gazdaságpolitika. Ha tehát egy egészséges modern jobbközép pártnak választania kell gazdaságliberalizáció és munkavállalói jogok között, mindig előbbit választja.

Magyarország gazdasági mutatói egy kivételével kiválóak. Bitang gyenge a termelékenységünk. Ha egységnyi idő alatt egy belga dolgozó 129, egy német meg 106 eurónyi értéket állít elő, akkor egy magyar ugyanannyi munkával 68 eurónyit. Innen kissé leegyszerűsített, gyors gazdaságpolitikai következtetés következik.

Gazdasági növekedést akarsz, tehát ugyanannyi idő alatt több értéket előállítani? Hajrá! Ha fajlagosan annyit akarsz termelni, mint Belgium, akkor vagy több munkavállalót dolgoztatsz (nem lehet, munkaerőhiány van érdemi munkaerő-bevándorlás nélkül), vagy eléred, hogy egy magyar dolgozó is ugyanolyan termelékeny legyen (megtanítod értékesebb munkát végezni vagy úgy alakítod a vállalatok tulajdonviszonyait, hogy nagyobb érték csapódjon le itthon, ergó több legyen a magyar piacra termelő magyar tulajdonú cég, mindkettő csak évek alatt lehetséges), vagy több munkára kötelezel ugyanannyi embert (ld. túlóratörvény). Ha ezek valamelyikét nem csinálod meg, a gazdaságod stagnálni fog. Sajnálom. Adam Smith is sajnálja, George Mankiw is sajnálja, John Maynard Keynes is sajnálja, Paul Krugman is sajnálja, Marx bácsi pedig aztán igazán mocskosul sajnálja. Jelen körülmények között minden tisztességes neoliberális gazdaságpolitikát folytató párt, azaz minden tisztességes jobboldali párt azt csinálta volna, amit a mi kis kormányunk. Hurrá, végre valamiben mainstream nyugatias az Orbán-kormány, illetve nekem, kereszténydemokratának csak olyan éppenhogycsak félhurrá, mert a neoliberálisokkal ellentétben engem a munkavállalók helyzete is érdekel, de én se tudok jobbat.

Ha lenne Magyarországon baloldal, lenne igazi munkásbarát, erős, jól beágyazott, tényleges hatalommal bíró melóspárt, aki alkalomadtán összerántja a szakszervezeteket egy kis télindító sztrájkra, ez a törvény így nem ment volna át. Míg a Fidesz – tisztességes jobboldali lévén – munkavállalói jogokat áldozott be a gazdasági növekedés oltárán, a baloldalnak a munkavállalók jólétéért kellene a gazdasági rugalmasságból áldoznia. Ha Medgyessy, Gyurcsány meg Bajnai nyolc éven keresztül nem ugyanilyen neoliberális gazdaságpolitikát toltak volna, akkor Tóth Bertalan, Szabó Timea, Demeter Márta és Keresztes László Lóránt (illetve nem ők, hanem az ideális világban az ő helyükön csücsülő tökös pártvezetők) tegnapelőtt reggel felhívhatták volna a postás, a vasutas, az audis meg a mercis szakszervezeti vezetőket és megbéníthatták volna az országot. Aztán a végére kijött volna egy kis kompromisszum. Mondjuk 350 túlóra és maximum másféléves elszámolási ciklus kikötésekkel, emelt túlórapénzzel, magasabb garantált bérminimummal. Lehet, hogy az országnak is jobb lett volna. Csak az a baj, hogy az egyetemes baloldalnak a munkásmozgalom az anyja. A magyar baloldalt meg az anyja se szereti, és ami még gázabb, ők se szeretik az anyjukat.

Lehet persze hisztizni, sípolni, pulpitust elbarikádozni, karácsonyfát rugdalni, Latorcait köpködni, vörösmellényes vandál mártírjelölteket ordítozni küldeni a Kossuth térre, zúgatni a vörös Csepel hangját, Váci utcát feleltetni neki. Lópikula nem változik majd tőle. Ha a magyar baloldal munkásjogokat akar (de egyébként sose akart, szóval nyilván most sem akar, ilyet Magyarországon csak Thürmer Gyula és Schiffer András akartak valaha is), akkor vagy oldja meg, hogy a magyar munkásosztálynak ne kelljen a magyar identitása és a munkavállalói jogai között választania, vagy ne rinyáljon. A Fidesz törvénye nem gonoszság, nem embertelenség, hanem színtiszta neoliberális gazdaságpolitika, amit minden jobboldali pártnak kutyakötelessége képviselni. Az, hogy velünk szemben nem képviselnek a világon semmit, ugyan hadd ne a mi bajunk legyen.

Végezetül következzék egy kis kommenthuszár-képzés, mivel mindkét oldal volt kedves kibocsátani egy harci nagymamák használatára kialakított osztható facebookos grafikát. Kezdjük az ellenzéki kommenthuszárokkal, Rig Lajos (Jobbik-Tapolca) országgyűlési képviselő grafikáját használva sorvezetőként:

1. Olvass minimum kétszer annyit, mint amennyit írsz. Ha már olvasol, ne amerikai ponyvaregényeket meg zombirománcokat olvass csapnivaló magyar fordításban, hanem a témába vágó alapdokumentumokat, mint pl. az épp tárgyalt törvénymódosítás, az európai munkajogi keretszabályzat, külföldi munkajogi törvények, Mankiw tíz közgazdaságtani alapelve, Marx Tőkéje, Piketty Tőke a huszonegyedik századbanja, esetleg az Agenda 2010. Ha tájékozott és széles látókörű politikafogyasztó vagy, jobban tudsz majd kritizálni is.
2. Állapítsd meg, hogy nem te vagy az Isten! Ezután pedig egyeztesd érveidet olyan szerzőkkel, tudósokkal, szakértőkkel, akik igazoltan értenek a témához. Minden érv jobb olvasva és átdolgozva, mint eredetiben a te kis gimnazista szádból.
3. Ne fogadd el alternatívának azt, amit a képedbe tolnak! Attól még, hogy Németh Szilárd hazudik, nem biztos, hogy Komjáthi Imre igazat mond. Attól még, hogy Orbán Viktort lehet szuboptimális miniszterelnöknek tartani, nem biztos, hogy Kunhalmi Ágnes jobb lenne. Politikával ellenpolitika vitatkozzék, ne párt a párttal. Kínálj alternatívát a szerinted rossz döntés helyett.
4. Ne legyél egysíkú zombi, ne védd meg a szekértáborod évtizedes hibáit! Nem teszed hitelesebbé a hatszáz rabszolgatörvényes tüntetőt azzal, hogy lecsürhézed a több tízezres, azonosítószám nélküli rendőrök által viperával vert és gumilövedékkel megsorozott 2006-os tömeget. Valami lehet önmagáért is rossz, nem kell, hogy a másik oldalhoz képest valamilyen legyen.
5. Ha nem vagy keresztény, az Isten szerelmére, ne kereszténykedjél! Ha támogatod a melegházasságot, túl konzervatív neked az egyház, lenézed a papokat, nem jársz templomba, nem hiszel a keresztény dogmákban és babonának tartod a teremtő Istent, nem fog jól állni a kis gimnazista szádban Máté evangéliuma meg a kereszténydemokráciázás. 

     Következzék pár hasznos tipp kormánypárti barátaimnak:

1. Akkor is vedd észre a nyomorult propagandát, ha a saját pártodé! Nem minden kommunikációs üzenet van neked szánva. Van, ami annak van szánva, aki életében nem látott paragrafusjelet és nem tud/akar politikai rendszerekben gondolkozni úgy, mint te, mégis szükség van a szavazatára. Ha a szintén értelmiséginek gondolt barátaiddal szemben a legegyszerűbb politikai végfelhasználóknak szánt háryjánoskodó csúsztatásokkal érvelsz, magadat alázod szarrá. Gondolkodj függetlenül a kormányod politikájáról. Van, ami a politikai harc eszköze, meg van, ami szakpolitikai érv. Válaszd szét a kettőt.
2. Az is hazudhat, aki hatalmon akar maradni, nem csak az, aki hatalomra tör. Ugyanúgy gyanakodj hazugságra, ha a saját oldalad kommunikál valamit, mint ha a szekérsor túlfele.
3. A politika mellett állj ki, ne a kommunikációs panelek mellett! Lehet jó egy politika attól, hogy hazugsággal vagy csúsztatva adják el neked. Sőt, szinte minden önmagáért jó dolgot jó esetben bullshittel, rossz esetben kamuzva lehet csak eladni. A politika ilyen. Bocsi. Te viszont soha ne a hazugságot tagadd, hanem a politikát védd!
4. Ne fogadj el válogatás nélkül minden véleményvezért! Ha az ember szóvivő, kommunikációs államtitkár meg kommunikációs vezető, akkor a mondatai jórészt sokszor átdolgozott, kertelő, őszintétlen panelek egyértelmű marketing-motivációval. Ezeknek megvan a helyük a politikai meg a diplomáciai közbeszédben, de a te agyadban nem igazán. Idézni és követni inkább a saját eszmei oldalad elemzőit, gondolkodóit, honi és külhoni szakembereit, politikacsinálóit érdemes, nem a politikai marketingeseket.
5. A politika nem faros csirkecomb! Ha nem politikus vagy, akinek legelső kötelessége a mienkhez hasonló közéletben lojálisnak lenni és védeni a mundér becsületét, nem kell bekajálnod és képviselned a komplett kormánypolitikát döntésről döntésre, püspökfalattól porcogóig. Mindaddig, amíg a intézkedések nagy részével egyetértesz és csak párat ellenzel, értéked és helyed van a táborodban. Ne félj a kiutáltatástól csak azért, mert néha önálló gondolataid vannak.

Emberek, ne mérgezzetek! Politizálni sikkesebb.

egyetlenegy mondatban / berobbanó oldatban / a fuzárium-toxinban / a nátrium-hidroxidban / a zömében a lélekben / felszívódó méregben / tejben, mézben, mannában / az összes édes annában / szálló porban hulló könnyben / számla helyett cselédkönyvben /

Erdős Virág: Hol

The Crimea Crime

Ha beszélsz magyarul, a jó blogra jöttél, de a rossz cikkhez! Kattints ide, hogy a poszt magyar eredetijét lásd.

Some unhinged rambling of an avid Slav watcher follows. This is how long I was able to stare at Ukraine in quiet acquiescence and that I will do no longer. This cute little warship story last week served as the perfect excuse for me to really sort through this mess. I mean, really. Ukraine is an extremely shoe horned country, and it might be the only place in existence that has managed to keep a several thousand strong community of professional analysts occupied for several decades without representing considerable economic (or cultural, I daresay) weight. Ukraine is to a foreign policy analyst what the sparkling blonde Junior chick with a notoriously troubled backstory is to a well-behaved, yet cheeky high schooler: her charm is unwavering, so he’s willing to deliver some juicy analysis on her anytime, yet when it comes to living with her, he just doesn’t seem to be that agreeable anymore. Ukraine is as exciting as it is unfit to support dignified human existence – so please let me join the long line of analysts on it.

Before we’d truly launch the storyline, let’s ponder over the name of this underprivileged country for a fleeting minute. Ukraine. There are two possible explanations as to why the country was baptized this way, but the roots of the name are definitely Russian – it’s either окраина/okrayna, Russian for “border region”, or у краина/u krayna, which means “in the region”. The fact that the name is suspiciously devoid of any national character catches the eye instantly. The great thing about a border region happens to be that everything within its confines is still mine, my neighbor’s territory starts only after that – thus, it’s safe to say it was never the intention of Mother Russia for this region to ever function as an independent country. Excusing myself for the historically tasteless parallel in advance I thus don’t have any other option but to risk the statement that the Russians probably consider the Ukrainians of the Eastern European Plains as much of an independent nation as New Yorkers do when it comes to Texans. (I’ll leave a side note too: the Russians are probably as fired up about the notion of an independent Ukrainian state as New Yorkers are about a Texan Republic with Dallas as its capital.)

Considering the nationhood of Ukraine, let’s sit in for a hearty session of map therapy:

got it from CNN, not fake news!

In accordance with the basic principles of intersemiotic translation, this is what the map says in plain English:

• Russians constitute no restive minority but a commanding majority on more than a third of Ukraine’s land area, even half of it if you apply liberal arts math;
• There is a number of ethnic Ukrainians in Ukraine whose native language, the keystone of their identity, is Russian instead of Ukrainian;
• Annexing the Crimean Peninsula is about as much of a crime as having the Irish government invade downtown Belfast using five horses with clovers in their hair. Western diplomats would definitely implore the Olympic goddess of international law to shed a couple of hypocritical tears over it, but the whole thing wouldn’t exactly run counter to Irish conscience or the democratic will of those living in Northern Ireland.

The regions of Crimea and Donetsk (cabernet red) are as Russian as it gets these days, while Zaporizhya, Kherson, Luhansk, Kharkyv, Dnepropetrovsk, Mykolaiv and Odessa are also Russian-majority regions. These places have no business being in Ukraine even if we respect Ukrainian nationhood.

On top of all this great stuff, let’s not miss the fact that Ukraine is one crazy mess of a state. Hungary has its smuggler’s paradise at the border to Chop in Ukrainian Transcarpathia for a reason, and that reason isn’t the vast difference in moral standards between border guards in Northeast Hungary and Southern Hungary. The reason is that there is still a semblance of a serious authority chasing down economic crimes in Serbia, while there is no trace of such centralized luxury in Ukraine.

Some thoughts on economic crimes: even though an Atlantic vantage point doesn’t paint Eastern kleptocracies in a good light, there is one distinct advantage to a system built on a freeloading government. That advantage is that the number of those who prey on the common good is relatively limited. The everyday Belarusian, Russian, Kazakh, Turkmen, Uzbek, Tajik or Kyrgyz knows very well that their government is pretty busy stealing (or rather, robbing, mugging and marauding), but at the same time, he has complete peace of mind that everyone else doesn’t steal, because a centralized, authoritarian government of robbers is always quick to wipe its competitors off the face of the Earth. They rally one single common base under the same party and the same flag, and when they steal, it’s only them stealing. In exchange for the fruits of everyone else’s work, they are also willing to govern.

Ukrainian President Petro Poroshenko argues for the introduction of a state of emergency (which would automatically postpone the imminent elections that he has basically zero chance to win – photo credit: RFE-RL)

This looks like a pretty ideal state of affairs from a Ukrainian vantage point. Our neighbors happen to have multiple parties with all of them stealing. Petro Poroshenko’s Solidarity steals, the Party of Regions led by Viktor Janukovich (who wasn’t exactly fluent in Ukrainian by the time he was elected president) stole, Viktor Jushchenko’s Our Ukraine stole, Leonid Kuchma could have made an awesome caudillo under more fortunate historical circumstances, and Leonid Kravchuk used to be a Communist party leader, which means that he didn’t have his first encounter with corruption watching BBC’s evening news. The icing on the cake is that the bulimic government of freeloaders can’t even govern as freely as my favorite Central Asian dictators do. For starters, there is an actual parliament in Ukraine, where the process of majority-building is just as arduous as anywhere in the Western world. Also, contrary to post-Communist customs, the government doesn’t have oligarchs in Ukraine – the five most powerful oligarchs and all the other regional princes (whose combined fortune exceeds half of the Ukrainian GDP after they magically happened to acquire all formerly state-owned industry during the immediate post-Soviet period) have a government there. There is no real freedom to govern, no love lost and no fairy tales – there is only a miserably constrained puppet government, corruption wherever eyes can see, public services in a state of utter disrepair and constant ethnic tension. If a country is dirt poor and completely unable to govern itself, they are always happy to play sassy with all the other nations who managed to pull their country out from under the ruins of the Soviet Union. The Hungarian card, the Russian card and every other card is ready to be played in any politically unfortunate situation. It’s a catch-em-all. Pointless ethnic squabbling incited for lack of better things to do never seems to go away.

pro-Russian insurgents bar entry to a government agency in Luhansk, Eastern Ukraine, in December 2017 (photo credit: Getty/AFP)

To be frank, Ukraine is suffering from all of the woes of post-Communist statehood (uncompetitive industry, low wages, worthless currency, international scorn, rabid corruption, debt trap) without seeing any of its advantages (peace, stability, a generous welfare state that provides acceptable healthcare, education and subventions for food and fuel, a functioning infrastructure, a period of cultural blossoming) unfold on the sullen, dripping black Ukrainian chernozem.

Ukraine is a danger to itself and others, it’s wading knee deep in desperate poverty, and it’s extremely unfit to govern itself. Ask any fair-minded Ukrainian-born Russian in this situation whether they’d be interested in belonging to a tidy, orderly, stable and economically viable regional hegemon with a comparable level of corruption and a tiny bit less democracy where Russians aren’t an oppressed minority. Also mention that they wouldn’t even have to move away from the land where they were born. Would any sane Russian refuse this offer? Would they say a big and patriotic Ukrainian “no”, just because Ukraine’s glory and will are not yet dead? No way. They’d enthusiastically say yes. Good for them. It’s the right thing for them to do from every possible perspective – financial, political, moral, whether they keep the future of their children in mind, the retirement benefits of their mothers or their own physical and mental wellbeing.

And if we asked any fair-minded country whether it’d be interested in recovering a chunk of land that has belonged to them for the better part of the last two millennia with minimal military effort and completely in concert with the will of the people (who are fellow nationals) living there, what would they say? Would they say no? If the geopolitical order of things offered Moldavia to Bucharest, Gibraltar to Madrid, Northern Ireland to Dublin, California to Mexico or Transylvania to Budapest on a silver platter, would any of these countries hit themselves on the head with a book on international law and chase the patriotic pipe dream down the rabbit hole? What a stupid decision would that be. Only a nation that is unfit for live, undeserving of their homeland and generally miserable would act that way.

One can’t take refuge behind the thin veneers of diplomatic maneuvering and swim against every current of strategic reality for too long. Crimea and the Donetsk Basin (or Donbass, if you will) are Russian lands inhabited by the Russian people, and Russia is powerful enough from every possible aspect to annex and govern them. Everyone currently living there would get a chance to live a better life as part of Russia than they did in Ukraine. There are no logical arguments against Russia exerting control over them. (There are legal ones, but international law has a spectacular tendency to cave to power structures.)

the Kerch Strait Bridge that connects Crimea and mainland Russia. This is where Russian warships go to wreak havoc and block access to Ukrainian ports (photo credit: Twitter)

Mostly everything going on in terms of diplomacy around Ukraine is ridiculous. It isn’t ridiculous because it’s slow – diplomacy tends to be slow. It isn’t ridiculous because it limits itself to legal arguments. It’s not even the ludicrously self-destructive and ineffective sanctions that make it ridiculous. It’s ridiculous because the West doesn’t have a vision for Ukraine. It doesn’t know clearly where (or whether) it wants to see Ukraine standing in fifteen years’ time. If European foreign policy continues to conduct its business as usual, Ukraine won’t find a better role for itself than the restive, desperate no man’s land, the buffer zone that it currently is. No one will keep Russia from chipping away on its territory with great international uproar and zero practical consequences. We can decide whether or not we’d like to see more Russian warships blocking entry to Ukrainian ports, we can opt for continued propaganda against minorities, for the draft of more Hungarian youth into a pointless war against the steam roller, and give some corrupt governments a chance to cut civilian families off the heat and water grid. We can opt for a restive Ukraine, one that phantasizes about neutrality in the immediate vicinity of the world’s second most powerful military power. Yet if we Europeans still harbor some human goodwill and consider the suffering Ukrainian people worthy of a peaceful and prosperous country, there aren’t really more than three strategic scenarios we can choose from.

1. WESTERN INTEGRATION. Ukraine should man up and apply for EU membership. Not in 2030, as President Juncker of the European Commission and Ukrainian electoral criminal Poroshenko promised – rather in 2019. The EU should also man up and conduct a deep cleaning of Ukrainian politics according to European standards in terms of separation of powers, corruption and economic structure. A reformed, hopeful and effective Ukrainian state should then make peace with its minorities, stem the tide of Russian nationalist propaganda and win the support of the Russian minority. After the Russians of the Donbass voted to remain in Ukraine at a free and fair referendum, the three military powers of Europe (Great Britain, France, Germany) should unilaterally guarantee the Eastern border of Ukraine. Even though this is an act of escalation which would definitely take the geopolitical chicken game up a level, Article 5 of the NATO Treaty would keep Russia from responding in kind. Ukraine should officially cede Crimea to Russia in return – it’s lost anyway, there is no reason to further irritate the Russian bear. Even this solution would take the dilomatic tolerance of Russia to the very extreme, and a NATO membership of Ukraine (which would be illegal right now as the country is in a state of war) would definitely result in war between the NATO and Russia. Judging by the current state of European politics, this scenario doesn’t seem to be likely to occur.
2. RUSSIAN INTEGRATION. Ukraine and Russia should work out a cooperation agreement modeled on that of Belarus and Russia. At the very basic level, Ukraine should re-join the Community of Independent States and join the Russian-led Eurasian Economic Union, that is to say, declare economic and strategic loyalty to Russia and stop looking for Western allies. This is the only scenario where there is any chance for Ukraine to recover Crimea, and also the best solution for Ukraine economically speaking. The European Commission doesn’t have the political capital to mobilize significant development funds for Ukraine right now, while the fuel discounts Russia uses to keep Belarus close would mean a significant injection of capital to Ukraine within a very short time. This would be very hard to swallow for Ukraine – for the people and the government alike. Even though the resignation of Poroshenko is a baseline requirement, this is still the most likely of my three ideal new status quos.
3. SPHERES OF INTEREST. Ukraine should be divided between a new Ukrainian and Russian state along ethnic lines. The latter should hold a referendum on whether to be independent or join the Russian Federation. The former should apply for membership in both the EU and NATO. The EU should sketch a policy of economic development for the Ukrainian part and rebuild its political system according to European standards. Any Ukrainian state would be unlikely to cede the relatively rich Eastern industrial regions (Donetsk, Luhansk, Dnepropetrovsk, Odessa) to anyone, or navigate itself into a disastrous economic situtation if it does.

If Western and Russian diplomacy doesn’t manage to draft and negotiate an agreement along these lines, there will be no peace in Ukraine for decades to come. Sanctions, accords and loud appeals by militant journalists of prestigious foreign policy desks won’t change that. Geopolitics is a really stubborn thing to deal with. One can obfuscate a so many things in politics, but even though speech flies away, power – and only power – remains.

Krími krimi

Click here to access the English translation of this article!

Leplezetlen szlávista szárnycsattogtatás következik. Eddig bírtam csendben nézni Ukrajnát, eddig és nem tovább, ez az aranyos kis múlt heti hajóháborús sztori tökéletes ürügyet szolgáltatott arra, hogy most aztán egyszer és mindenkorra, alany, ige, pont. De tényleg. Ukrajna elképesztően ortopéd ország, talán az egyetlen olyan hely a világon, ami érdemi gazdasági (és merem megkockáztatni, kulturális) súly nélkül több ezer fős szakosodott elemzőgárdát tart el évtizedek óta. Ukrajna egy külpolitikai elemzőnek az, mint jólnevelt, ám tesztoszteronban gazdag gimnazistának a feslett hírnevű szőke lány a tizenegy béből: vonzereje töretlen, szaftos elemzést bármikor szívesen szállít róla, de személyesen talán bizony mégse élne benne, ha nem muszáj. Ukrajna van olyan izgalmas, amennyire képtelenül élhetetlen – úgyhogy hadd álljak be az elemzők sorába én is, kéremalássan.

Mielőtt a sztorivonalat útjára indítanánk, az államocska neve fölött mélázzunk el egy gyönge percet. Ukrajna. Kétféleképpen magyarázható, hogy szerencsétlen országot miért így hívják; az eredete mindenképp orosz – vagy окраина/okrajna, azaz “határvidék”, vagy у краина/u krajna, azaz “a vidéknél”. Mindjárt feltűnik, hogy az országnév gyanúsan mentes bármiféle nemzeti jellegtől. A határvidékben ugye az a szép, hogy annak a legszéléig bezárólag még minden az enyém, a szomszéd csak azután kezdődik – ez a terület tehát Oroszhonban anno dacumál nem kifejezetten arra lett kitalálva, hogy valaha is önálló országként működjön. A történelmileg kissé ízléstelen párhuzamért sűrű elnézést kérve kénytelen vagyok tehát megállapítani, hogy az oroszok nagy eséllyel pont annyira tekintenek önálló nemzetként a Kelet-európai-síkság ukránjaira, mint mi a székelyekre, a kunokra vagy a hajdúkra. (Az csak zárójeles megjegyzés, hogy a független ukrán államhoz is pont annyi kedvük van, mint nekünk egy debreceni székhelyű Hajdú Köztársasághoz.)

Ukrajna nemzeti voltát boncolgatandó ezen a ponton csücsüljünk be egy kiadós térképterápiára:

a CNN-ről szedtem, szóval nem fake news

A jelrendszerek közötti fordítás alapelveit követve tehát a térkép tartalma magyarul:

• Ukrajna területének jóindulattal egyharmadán, bölcsészferdítéssel felén az orosz nem rebellis kisebbség, hanem tekintélyes többség;
• Bőven akad olyan ukrán ember Ukrajnában, akinek anyanyelve és identitás dolgában legfőbb igazodási pontja az orosz, nem az ukrán;
• A Krím-félszigetet elfoglalni pedig pont akkora bűntény, mint ha a magyar kormány a Honvédség tizennégy Gripenjével bevonulna Hargita megyébe, és szépen visszacsatolná azt. Nyugaton nyilván szólnának a nemzetközi jog olümposzi istennőjének, hogy a rend kedvéért morzsoljon el fél deci krokodilkönnyet, de a dolog olyan nagyon sem a magyar lelkiismerettel, sem a helyi népakarattal nem ellenkezne.

A Krím és Donyeck régió (bordó) színorosz területek, Zaporizsja, Herszon, Luhanszk, Harkiv, Dnyipropetrovszk, Mikolajiv és Ogyessza régiók pedig orosz többségű területek. Ezeknek a helyeknek még akkor sincs semmi keresnivalójuk Ukrajnában, ha az önálló ukrán nemzet gondolatát egyébként elfogadjuk.

Mindeközben ugyan bizony ne sikkadjon el az a tény sem, hogy Ukrajna egy működésképtelen állam. A hírhedt magyar csempészhatár nem azért van Záhonynál, mert a szabolcsiak tízszer korruptabbak, mint a Kelebiánál strázsáló buckalakók, hanem azért, mert Szerbia nyomokban még tartalmaz gazdasági bűncselekményekre vadászó szerveket, Ukrajna meg nem. 

Apropó gazdasági bűncselekmények: bár Európából nézve a keleti kleptokráciák nem tűnnek kifejezetten jól kormányzott országoknak, azért annyi előnye van a kormányzati szabadrabláson alapuló rendszereknek, hogy a közvagyon viszonylag behatárolható mennyiségű ember zsebébe vándorol. Az egyszeri belarusz, orosz, kazah, türkmén, üzbég, tádzsik és kirgiz kitűnően érti, hogy a kormánya lop, vagyis hát dehogy lop, inkább rabol, zsákmányol és harácsol, viszont ezzel együtt afelől is megnyugodhat, hogy mások nem lopnak, mert a teljhatalmú, diktatórikus rablókormány mindig gondosan eltakarítja a konkurenciát. Egy a tábor, egy a zászló, a párt is egy, ha ők lopnak, csak ők lopnak, s cserébe kormányoznak is. 

Petro Porosenkó ukrán elnök katonai egyenruhában a hadiállapot bevezetéséért kiált (ami egyébként elhalasztaná a közeli parlamenti választásokat, amelyeket ő jelen pillanatban garantáltan nem nyerne meg, sőt – kép: RFE-RL)

Az egyszeri ukrán szemével nézve mindez idilli állapot. A szomszédnál ugyanis több párt van, amelyek közül mind lop. Petro Porosenkó Szolidaritása lop, az ukránul nem beszélő Viktor Janukovics Régiók Pártja lopott, Viktor Juscsenkó Mi Ukrajnánkja lopott, Leonyid Kucsmából kiváló kimdzsongun válhatott volna egy szerencsésebb történelmi konstellációban, Leonyid Kravcsuk pedig a kommunizmusban is pártvezető volt, tehát szintén nem a tévémaci regélt neki először a korrupcióról. Ehhez hozzájön még, hogy a bulimia nervosás rablókormány ráadásul még csak nem is dolgozhat olyan szabadon, mint a kedvenc közép-ázsiai diktátoraim, mert Ukrajnában egyfelől van valódi parlament, ahol ugyanolyan fogcsikorgatva lehet többségeket szerezni egy-egy törvényjavaslatnak, mint akárhol Nyugat-Európában, másfelől pedig ott nem a kormánynak vannak oligarchái, hanem az öt nagy oligarchának és sok egyéb kiskirálynak (akiknek összvagyona az ukrán GDP durván felét teszi ki, és akiknek – láss csodát – az összes nagy kommunista iparvállalat a kezébe privatizálódott) van kormánya. Nincs se mozgástér, se mese, a Grimm fivérek meghaltak, az Ezeregyéjszakára ráhajnalodott, csak egy nyomorult, tehetetlen bábkormány van, határnagy korrupció, szétbombázott közszolgáltatások, és folyamatos nemzetiségi villongások, mert ha az ember egyszer keservesen csóró és képtelen arra, hogy kormányozza a saját államát, legalább csuklóztathatja azokat a nemzeteket, akiknek sikerült országot csiholniuk a posztkommunista nihilből, hogy véletlenül se éljünk nyugalomban. A magyargyűlölet, az oroszgyűlölet meg a minden egyéb gyűlölet politikailag maga a körbevágó körömolló. Mindent visz. A jobb híján cseszegetés örök.

oroszbarát katonák torlaszolnak el egy kormányzati intézményt Luhanszkban 2017 decemberében (kép: Getty/AFP)

Ukrajna tehát megszenvedi a posztkommunista államiság minden kínját-baját (versenyképtelen ipar, alacsony fizetések, értéktelen valuta, nemzetközi súlytalanság, pokoli korrupció, hitelcsapda), és nem lát az előnyökből (béke, stabilitás, nyugalom, bőkezű, vállalható egészségügyet és oktatási rendszert fenntartó, élelmiszert és üzemanyagot szubvencionáló jóléti állam, kiterjedt infrastruktúra, virágzó nemzeti kultúra) az ég egy adta egy ég alatt semmit.

Ukrajna ön- és közveszélyes, nyomorog, hatékonytalan, önkormányzásra a végletekig képtelen. Vajon ha egy épelméjű orosznak felajánlják a leghalványabb esélyét is annak, hogy a szülőföldjén maradva, költözés nélkül egy olyan országhoz tartozhasson, amely majdnem ugyanannyira korrupt és egy kicsivel kevésbé demokratikus, mint a mostani hazája, cserébe tiszta, rendezett, stabil, gazdaságilag nagyságrendekkel jobban áll, katonai világhatalom és nem kell kisebbségként elnyomatásban élnie benne, akkor mit mond az épelméjű orosz? Hazafias ukrán nemet, mert él még az ukrán dicsőség s akarat, trallalallala? Egy frászt. Igent. Oroszországhoz akar majd csatlakozni, és milyen jól teszi. Mindenhogy jól teszi. Pénzügyileg, politikailag, erkölcsileg, a gyerekei jövője szempontjából, az anyja nyugdíja szempontjából és a saját testi-lelki épsége szempontjából is baromi jól teszi.

És ha bármelyik épelméjű országtól megkérdezzük, hogy minimális katonai erőbefektetéssel és az ottani népakarattal teljes összhangban szívesen visszakapna-e némi területet, ahol túlnyomó többségben a saját nemzettársai élnek, valamint az elmúlt két évezred jó kilencven százalékában hozzá tartozott, mit mond? Nemet? Ha a geopolitikai csillagállás tálcán kínálná Bukarestnek Moldovát, Madridnak Gibraltárt, Dublinnak Észak-Írországot, Budapestnek Erdélyt, felcsapna vajon bármelyik ország egy nemzetközi jog összest, majd elhessegetné a hazafias lázálmot jó messzire? Hülye lenne. Életképtelen, hazájára érdemtelen, szánalmas nemzet az, ami ilyenkor nem cselekszik.

Nem lehet merő diplomáciai finommotorikát alkalmazva évtizedeken keresztül homlokegyenest szembeszállni a stratégiai valósággal. A Krím és a Donyecki-medence (vagy Donbasz, ha úgy tetszik) orosz föld, orosz nép lakja, Oroszország minden szempontból elég hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy megszerezze (“az oroszok holnap Kijevben reggeliznek, ha akarnak”, mondta a szakma nagy öregje, Nógrádi mester a minap), és minden ott élőnek jobb lenne az élete Oroszország részeként, mint Ukrajnában. Nem szól nyomós észérv azellen, hogy ezekből következően a két terület Oroszországé is legyen.

a Kercsi-szoros hídja, amely összeköti az orosz szárazföldet a Krímmel, itt szoktak tanyázni az ukrán kikötőket lezáró orosz hadihajók (kép: Twitter)

Röhejes, ami diplomácia címén Ukrajna körül történik. Nem azért röhejes, mert lassú – a diplomácia általában lassú. Nem is azért röhejes, mert jogi érvekre korlátozódik. Még a nevetségesen hatékonytalan, önsorsrontó, pusztán szimbolikus szankciók miatt sem röhejes. Azért röhejes, mert a Nyugatnak nincs Ukrajna-koncepciója. Nem látja tisztán, mi is légyen Ukrajnával tizenöt év múlva. Ha az európai külpolitika a jelenlegi medrében folyik tovább, Ukrajna megmarad békétlen, hányatott sorsú senkiföldjének, ütközőállamnak, amelyből Oroszország ízlés szerint csipegethet magának szimpatikus területeket nagy nemzetközi csinnadratta közepette, nulla gyakorlati következménnyel. Dönthetünk úgy, hogy továbbra is orosz hadihajókat szeretnénk látni, ahogy ukrán hajókat provokálnak meg kikötőket zárnak le, hogy szívesen vennénk a folyamatos magyarellenes propagandát, a kárpátaljai ifjúság besorozását egy értelmetlen háborúba az úthenger ellen, a víz és gáz elzárását nyomorgó civil családoknál. Dönthetünk a békétlen Ukrajna mellett is, ami semlegesnek álmodja magát a világ második legfontosabb katonai hatalmának közvetlen szomszédjában. De ha van bennünk, európaiakban némi emberi jóérzés és érdemesnek tartjuk a sokat szenvedett ukrán népet egy békés, fejlődő államra, istenigazából három külpolitikai szcenárió közül választhatunk.

• 1. NYUGATI INTEGRÁCIÓ. Ukrajna legyen férfi és kérjen EU-s tagjelölti státuszt. Nem 2030-ban, mint azt Juncker bizottsági elnök meg Porosenkó ukrán választási csaló ígérik, hanem 2019-ben. Az EU szintén álljon a szíves sarkára, pucolja ki az ukrán politikát európai igényszintnek megfelelően a hatalmi ágak elválasztása, a korrupció meg a gazdasági szerkezet tekintetében, az immáron működőképes, reményteljes ukrán állam kössön békét a kisebbségeivel, szűrje ki hatékonyan az orosz nacionalista propagandát és nyerje el az orosz kisebbség támogatását. Miután a donyecki oroszok népszavazáson kinyilvánították, hogy Ukrajnában kívánnak maradni, Európa három katonai hatalma (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) egyoldalúan garantálja Ukrajna keleti határát. Ez ugyan eszkaláció és kövér gáz volna a geopolitikai chicken game-ben (ez egy olyan játék, ahol mindenki arra spekulál, hogy ha az egysávos úton kövér gázt ad és elengedi a kormányt, akkor az ellenfél majd az utolsó pillanatban megijed, elrántja a kormányt és hagyja nyerni a másikat, hogy elkerülje a mindkét fél számára katasztrofális összecsapást), de a NATO ötös, azaz kölcsönös védelmi cikkelye miatt olyan eszkaláció, amire Oroszország túl gyenge válaszolni. A Krímet hagyjuk a francba, az elveszett, ismerjük el, ne hergeljük tovább az orosz macit. Ez a megoldás így is Oroszország diplomáciai tűrőképességének a legszélső határát karcolja, egy ukrán NATO-tagság (ami egész addig amúgy is illegális, amíg Ukrajna háborúban áll), már garantáltan Oroszország-NATO háborúban végződne. Az európai politikai viszonyok között igen valószínűtlennek tűnő megoldás.
• 2. OROSZ INTEGRÁCIÓ. Ukrajna és Oroszország dolgozzanak ki magunknak egy belarusz mintájú szövetségi megállapodást. Az a minimum, hogy Ukrajna újra belép a Független Államok Közösségébe és az oroszok által vezetett Eurázsiai Gazdasági Unióba, vagyis katonailag és gazdaságilag elköteleződik Oroszország mellett, és a továbbiakban nem keres nyugati szövetségeseket, valamint békén hagyja az orosz kisebbséget. Ez az egyetlen olyan eset, amelyben esetleg visszakerülhet Ukrajnához a Krím-félsziget, és gazdaságilag Ukrajna számára valószínűleg a legelőnyösebb megoldás is, mert az Unió képtelen volna érdemben gazdaságfejlesztési forrást előteremteni Ukrajna talpra állítására, míg Oroszország a Belaruszban is alkalmazott kedvezményes olaj- és gázszállításokkal gyorsan óriási tőkeinjekciót tudna végrehajtani. Ukrajnának – a népnek és vezetőinek egyaránt – ehhez óriási békát kellene lenyelnie, Porosenkó lemondása alapkövetelmény, mégis ez a három ideális állapot közül a legvalószínűbb, persze továbbra is csak álom.
• 3. ÉRDEKSZFÉRÁK. Az etnikai választóvonalak mentén jöjjön létre egy szinte színukrán és egy szinte színorosz államalakulat, utóbbi népszavazáson döntse el, hogy független akar-e lenni vagy Oroszország része, előbbi legyen EU- és NATO-tagjelölt, az Európai Unió gazdaságilag vegye pártfogásába. Az új ukrán állam valószínűleg nem nyelné le a viszonylag gazdag keleti iparvidék (Donyeck, Luhanszk, Dnyipropetrovszk, Ogyessza) elvesztését, vagy ha igen, gazdasági katasztrófába navigálná magát, így valószínűtlen.

Ha e három megoldás közül valamelyiket nem főzi ki egymás között a nyugati és az orosz diplomácia, Ukrajnának nem lesz békéje. Szankciókkal, megállapodásokkal, csúcstalálkozókkal és dühödt újságírók kardcsörgetéseivel sem. A geopolitika ugyanis baromi makacs állat. Sok mindent el lehet ködösíteni ezen a világon, de ha a szó el is száll, a hatalom megmarad. 

Egy kaliforniai nő könnyei

Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el / az igaz szót se, hogyha nem kivánod, / hogy olyat, amit meg se tettél, restelj.

Durante degli Alighieri: Isteni színjáték. Pokol, XVI. ének

Amerikai alkotmánybíró-választás, bitte schön.

Az érdeklődés nyilván korlátozott. Nem lesz tőle olcsóbb a kenyér. Itthon főleg nem.

De azért csak szakvakkantanék róla valamit. Mert országos gyalázat veszett el a procedurális szürkeségben, a kinevezések, meghallgatások, vizsgálatok, szavazások és elemzések hömpölygő ánglius tömegében ott búvik a mi kis nyugati demokráciánk megveszekedett rákfenéje, az álszentség, ezredszer és milliomodszor is az álszentség. Hypocrisy, édes mostoha.

Pár rövid, száraz tudásfalatka az elejére.

• A Supreme Court az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága és alkotmánybírósága is egyben. Politikai jelentősége minden értelmet felülhalad, olyan mérföldkőnek számító, Amerikát fenekestül felforgató perek zajlottak itt, mint
  • a Dred Scott v. Sandford (1857, a feketék nem állampolgárok, a rabszolgaság a nem rabszolgatartó államokban is legális);
  • a Plessy v. Ferguson (1896, a rasszalapú szegregáció alkotmányos, a közszolgáltatások a feketéket külön, de azonos színvonalon illetik, ez a separate but equal-doktrína);
  • a Brown v. Board of Education of Topeka, Kansas (1954, a rasszalapú szegregáció önmagában egyenlőtlen, így alkotmányellenes, minden közintézmény legyen nyitott a feketék előtt is);
  • a Roe v. Wade (1972, az abortuszról való döntés egy nő és orvosa között születik);
  • az Obergefell v. Hodges (2015, a melegházasság alkotmányos).
• A bíróság kilenctagú – az Egyesült Államok főbírójából és nyolc társbíróból áll.
• Ezen perek szinte mindegyike szűk többséggel dőlt el, így fontos, hogy hány alkotmánybírót nevezett ki konzervatív, illetve liberális elnök.
• Az alkotmánybírók kinevezésüktől életük végéig szolgálnak.
• Az alkotmánybírók kinevezési folyamata:
  • Elhuny vagy visszavonul egy alkotmánybíró;
  • Az elnök jelöl egy bírót;
  • A szenátorok másfél hónapon át magántalálkozókat szerveznek a jelölttel, munkásságát tanulmányozzák;
  • A Szenátus Igazságügyi Bizottsága egy-másfél héten át meghallgatja a jelöltet, majd szavazással a teljes Szenátus elé küldi;
  • A teljes Szenátus szavaz.

Egyéb fontos, kevésbé száraz politikai tudásfalatkák:

• A teljes procedúra alapesetben, komplikációk nélkül is két-két és fél hónapig tart.
• Donald Trump július 9-én jelölte Brett Kavanaugh washingtoni fellebbviteli bírót a visszavonuló Anthony Kennedy társbíró helyére.
• November 6-án ciklusközepi (midterm) választások lesznek az Államokban, 33 szenátort, a teljes képviselőházat és kormányzók garmadáját választják újra vagy váltják le a jó amcsik. Esély mutatkozik arra is, hogy a Szenátust, ahol most 51 republikánus, 47 demokrata és 2 független szenátor tanyáz, visszafoglalják a demokraták.
• A jelöléstől a választások szűk négy hónapra vannak, tehát megfelelő mennyiségű időhúzással a demokraták megakadályozhatták volna egy konzervatív bíró kinevezését.

És itt ugrunk fejest a politikatudomány elefántcsonttornyából a pezsgőn dagonyatikus erkölcsi fertőbe.

Kavanaugh ugyanis keményen konzervatív bíró, sőt, minden jel arra mutat, hogy szívvel-aggyal megáldott családos keresztény férfi, tehát abortuszellenes. Osztja azt a jogászkörökben egyébként elterjedt véleményt, hogy az abortuszt legalizáló Roe v. Wade nem csak erkölcsileg volt undorító döntés, de jogilag sem több csapnivaló fércműnél. Vallja, hogy a bírók többsége a per során nem az alkotmányt értelmezte, hanem a saját politikai krédóját, azaz a döntés antidemokratikus, mert a hatalom bírói ága a törvényhozói ág dolgába ütötte az orrát. Legislating from the bench, törvényhozás a pulpitusról, ahogy odakint mondják.

Kavanaugh tehát nem pártolja, hogy fehérköpenyes modern vajákosasszonyok embergyerekeket mészároljanak halomra az anyaméhben. Durva. Szemét egy alak, nem? Sőt, gonosz.

Tehát fehér, abortuszellenes keresztény férfi. Tegye fel a kezét, aki tudja, kik gyűlölik a legperzselőbb szenvedéllyel az ilyeneket.

Talált, süllyedt. A liberálisnak álcázott marxista észak-kaliforniai nők. A hatszázmilliós szilícium-völgyi házikóikból mindenki más számára társadalmi igasságosságért sápítozó, szociálisan érzékeny észak-kaliforniai nők. A hatméteres, háromtonnás Chevy Suburbanjeik volánja mögött újrahasznosítható Starbucks-kávéspohárral fotózkodó, környezetvédő észak-kaliforniai nők. A minden szelet rántott csirkét két kiló emancipációval szervírozó észak-kaliforniai nők.

Az észak-kaliforniai nők, azok bizony.

Tovább is van, mondom még. Július közepén Dianne Feinstein, Kalifornia rangidős demokrata szenátora (egy liberálisnak álcázott marxista észak-kaliforniai nő, akinek elemi politikai érdeke, hogy Kavanaugh bírót kinyírja) levelet kapott Dr. Christine Blasey Ford Palo Alto-i pszichológiaprofesszortól (egy liberálisnak álcázott marxista észak-kaliforniai nőtől, akinek baráti, tanítványi, szakmai és ismerősi köreiben mindenkinek elemi politikai érdeke, hogy Kavanaugh bírót kinyírja), melyben Ford doktornő kifejtiette Feinstein szenátor számára, hogy, és most vegye fel szépen mindenki a köpőcsöves lornyonját, őt 1982 nyarán, azaz 36 éve ismeretlen időpontban, ismeretlen helyen szexuálisan bántalmazni próbálták (=egy fiú ágyra fektette, vetkőztetni kezdte, illetlen érintésekkel tüntette ki, majd mikor visítani kezdett, befogta a száját), majd ő ismeretlen módon, ismeretlen személy társaságában távozott az ismeretlen helytől húsz perc autóútra lévő otthonába. És bár harminchat év alatt férjét és legközelebbi barátait beleértve soha senkinek nem mondta el, hogy Brett Kavanaugh volt a tettes, bizony Brett Kavanaugh volt a tettes, kéri alássan. (Zárójel: ez a kaliforniai barátságokról is elmond valamit, a házasságokról meg pláne. Zárójel bezárva.)

Lett nagy sírás-rívás, fogaknak ádáz csikorgatása. Na persze nem júliusban, hanem szeptember 12-én, a bizottsági meghallgatások lezárulta után, a szavazás kitűzött időpontja előtt, amikor Feinstein szenátor elérkezettnek látta az időt egy kis időhúzásra, és kiszivárogtatta a levelet. Addig, mint derék tyúkanyó, ült a levélen, Kavanaugh-nak nem vetette fel, az FBI-nak nyomozásra nem adta át. Mit érdekelték őt egy nő könnyei politikai haszon reménye nélkül.

Szeptember 12-étől nem volt vigasság a nagy víz túlfelén. Levélháton száguldott a mocsárexpressz a kínnal telt hazába, hátán háromszázhuszonötmillió jobb sorsra érdemes lélekkel, izzott a Facebook, pörgött az Instagram, ágyúdörgés dúlt tollhegyen, tévén, Twitteren, s Washingtonból lőn a kárhozott nép városa. Republikánus csürhe vette célkeresztjébe Ford doktornőt, demokrata csürhe rontott rá mindenkire, aki él, mozog, szakállas és nem transzvesztita, válogatott melléknevek röpködtek, jobb ma egy hazug, mint holnap két szexista, aki hitt az áldozatnak, az lábbal tiporta az ártatlanság vélelmét, aki nem, azt a többiek tiporták lábbal, Mazie Hirono hawaii demokrata szenátor az anyja keservébe küldte az összes amerikai férfit, Orrin Hatch utahi republikánus szenátor arra utasította a tele torokból ordítozó szexuális erőszak-túlélőket, hogy nőjenek már fel, liberális újságírók úgy látták, akár bűnös, akár nem, nem lehet alkotmánybíró az, aki nem bánik jól egy nő könnyeivel, republikánus újságírók csalást, ámítást és időhúzást kiáltottak, demokrata szenátorok verték a tamtamot időkorlát nélküli FBI-vizsgálatért.

Ugyan kit érdekelt a demokraták közül, hogy igazak-e a totálisan bizonyítatlan, minden érintett által kategorikusan cáfolt vádak a jelölt ellen – mind csak egy elhúzódó nyomozást akartak az Igazságügyi Bizottságnál semmivel nem nagyobb jogkörrel rendelkező FBI égisze alatt, ami aztán sikeresen áttolja a választások utánra a végszavazást.

Ugyan kit érdekelt a republikánusok közül, hogy szexuális bűnözőt öltöztetnek-e alkotmánybírói palástba – mind csak át akarta nyomni a jelöltet a szenátuson a választások előtt, hogy bebetonozza a bíróság konzervatív többségét, amolyan életbiztosítás gyanánt, ínséges időkre.

Nevetségesebbnél nevetségesebb új gyanúsítgatások születtek, Ford doktornő demokrata kampánystratégaként is dolgozó ügyvédei viccnek is gyenge kifogásokat gyártottak, hogy miért is nem tud a megrendült áldozat Washingtonba utazni, hogy az Igazságügyi Bizottság és ország-világ színe előtt megtegye vallomását. A Hawaiin kutató, ausztrál cégnek dolgozó, Indonéziában nyaraló felnőtt emberleány állítólag a harminchat évvel ezelőtti esemény óta klausztrofóbiás, fél a repülőktől, nem képes ezért elrepülni Kaliforniából a fővárosba, különben is, legyen már FBI-vizsgálat. Kavanaugh bíró égre-földre esküdözött, hogy nem csinált semmit, és könyörgött, hadd legyen másnap a meghallgatás. Vagy tegnap. Vagy most, csak ne húzzák tovább az időt. Aztán két hét puskaporos hiszti után, szeptember 27-én csak elrepült az a szegény asszony.

Vallomást tett, fájdalmasan hiteleset, meggyőzőt, eskü alatt. A demokrata szenátorok kérdéseikkel szentté avatták, a republikánusok helyett kérdezősködő, szexuális erőszakra szakosodott ügyésznő szakszerűen lefektette a tényállást.

Aznap délután Kavanaugh bíró is vallomást tett, fájdalmasan hiteleset, meggyőzőt, eskü alatt. Mérges volt, ingerült, néha szipogott. A demokraták keresztre feszítették érte, hogy szenátorokkal így nem lehet beszélni, hogy aki ilyen indulatos, az bíróként sem tud pártatlan lenni. Rég láttak már mesterkéletlen, őszinte indulatot. Mintha rezignáltan, suttogássá foszlón recitálva kéne beszélnie egy kétgyermekes családapának, miközben épp szexuális zaklatással vádolják.

Megalázó és szánalmas volt a neki szegezett demokrata kérdéssor. Az állítólagos erőszaktétel idején Brett Kavanaugh 17 éves volt, így gimnazista éveinek legmélyebb bugyraiba szálltak alá. Sokat ivott? (Csak sört, abból is csak ritkán mértéktelenül.) Szexuális szokásai? (Érettségi után hosszú évekig szűz volt.) No és a tizedikes évkönyvben a bejegyzései mire utaltak? (Szellentésre, nőkre, piálós játékokra. Másodikas gimnazista kanmajom volt, hát mire utaljanak, kvantumfizikára? Édes Istenem. Ha minden normális tizenéves potenciális szexuális ragadozó, akkor megértünk a pusztulásra. Ha minden középkorú családos férfinak felelnie kell középiskolás önmagáért, akkor is.)

És ott párologtak a levegőben Christine Blasey Ford doktornő könnyei. Igazi nagy kaliforniai lánykönnyek. Két ember jutott róluk eszembe, amíg a laposodó közvetítést néztem.

Először a mexikói srác, nem ez a neve, de nevezzük csak Pablónak, aki három hónapig volt a szobatársam, amíg jó okkal ki nem vágták. Elvált, de mocskosul gazdag szülők, finoman szólva alvilági apa, szeretethiány, és hát hogy oldja meg egy tizenhét éves, forróvérű latin ember a szeretethiányát. Mint a nyulak, úgy. Kilencedikes korában összejött egy fekete évfolyamtársnőjével (is), focisták voltak mindketten, és egy koedukált meccsre menet az iskola csapatbuszának hátsó ülésén egy kicsit jobban összemelegedtek, mint azt a protestáns etika engedte volna. Nem vették észre, hogy közeledik az edző. Lebuktak. Hogy vágta ki magát a minden hájjal megkent lány, na hogy? Szexuális erőszakot kiáltott. Hogy ő nem egy ledér csitri, nem, ő áldozat. Elhitték neki, megúszta. Pablo záradékost kapott.

Aztán a tajvani-amerikai lány, hívjuk Tingnek, aki az exem szobatársa volt, és nagyon gyűlölt, viszont mesterien leplezte. Négyen beszélgettünk egyszer vacsoránál, ő, az exem, én, és egy azóta már transzvesztitává előléptetett évfolyamtárs. Talán a nyitott gondolkodás szerepéről. Ting tudta már, hogy konzervatív vagyok, nekem is jött ennek köszönhetően, beszólogatott, visszaszólogattam. Ahogy a közvéleményt láttam az arcokon, Ting vesztésre állt, nem érvelt jól. Aztán egy teljesen beszólásmentes percben Ting sírva fakadt. A közvélemény óriásit fordult, én teljesen elvesztettem a fonalat – mondtunk már egymásnak durva dolgokat, nem is mindig tudom, hogy hol a határ, de itt pontosan tudtam, hogy semmi bántót nem mondtam, a sírás ettől függetlenül jött. Az azóta már transzvesztita évfolyamtársam nekem rontott, hogy hogy lehetek ilyen harcias, és ne lepődjek meg, hogy elsírta magát, miattam csinálta. Sokkban voltam. Ting erős, független, igencsak felvágott nyelvű, emancipált liberális aktivista volt, és mint ilyen, egyáltalán nem volt kíméletes, porig tudott alázni embereket a szavaival, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyzetben elsírja magát.

Az exem, akkor még barátnőm, aznap este félrehívott. Megkérdeztem, hogy tényleg durva voltam-e. Meglepetésemre nemmel válaszolt, és felvilágosított, hogy Ting képtelen elveszteni egy vitát. Akkor és csak akkor sír, amikor úgy látja, hogy ezzel a pártjára tudja állítani a közönséget, vagy kizökkentheti a vitapartnerét. Crybully a szakszó rá, mondta az exem, síró zaklató. Azóta nem tudok ösztönösen hinni egy kaliforniai nő könnyeinek. Értéktelenek önmagukban.

Bizonyíték kell melléjük. Christine Blasey Ford doktornőnek pedig érzelmei voltak, bizonyítéka viszont egy szál se. Senki, semmi. A hazugságvizsgáló-tesztjét lebegtette lankadatlanul, aztán egy volt barátja eskü alatt vallotta, hogy másokat is felkészített már a poligráf átverésére. A nap végére minden érző lelkű ember előtt világos volt, hogy Ford doktornő fájdalma őszinte volt. Mélyről jött. Christine Blasey Fordot megerőszakolták. De azt is minden józan elme észlelte, hogy nem Brett Kavanaugh volt az.

A demokraták nem átallották politikai fegyverként használni egy nő őszinte, gejzírként felbuzgó, iszamósan, maróan keserves fájdalmát csak azért, hogy kibekkeljék a választásokat, és eggyel több liberális bírójuk legyen a Supreme Courton, mint konzervatív. Ezért cibáltak keresztül a tüzes, áspisméreggel vastagon borított fakírágyon két embert családostul. Boldogok a lelki szegények. De nem ezek a nyomorultak. Ezek nem boldogok. Ezek csak szegények.

Hát ilyen a politikai klíma a tengerentúlon.

Kedvenc szenátorom, Lindsey Graham dél-karolinai republikánus, sose volt nagy szónok. Nagy pártkatona sem. Gond nélkül megszavazott pár arra méltó liberális bírót, demokrata törvényjavaslatot, minisztert, CIA-igazgatót. Finoman, selymesen, szekértáborok közt egyensúlyozva, bájos karolinai akcentussal beszélt világéletében.

Aznap este nem. Aznap este dörgedelmes, tomboló ménkővel szórta tele a termet. Özönlött belőle az undor, a fájdalom, a csömör. Verbálisan vérengzett. Idézem.

“Ez a legerkölcstelenebb mocsadék, mióta a politikában vagyok. És ha tényleg az igazságra lettek volna kíváncsiak, holtbiztos, hogy nem azt csinálták volna, amit ezzel az emberrel csináltak.”

“Apám, hogy akarják Önök a hatalmat. Istenem, úgy remélem, hogy sose kapják meg. Remélem, az amerikai emberek átlátnak ezen a mocsadékon. Hogy tudtak róla, és titokban tartották. Egyáltalán nem állt szándékukban megvédeni Ford doktort. Egyáltalán nem.”

“Tisztességes eljárásra vágyik? Rosszkor jött rossz városba, barátom.”

“Ez a semmivel fogja egyenlővé tenni a jó emberek lehetőségeit arra, hogy feljebb lépjenek, emiatt a baromság miatt. A maguk középiskolai évkönyve – professzionális nőkkel volt Ön kapcsolatban egész életében, és egy vád sincs. Ön állítólag Bill Cosby volt tizenegyedikesként meg végzősként középiskolában. Aztán hirtelen túllépett rajta. Eddig úgy tudtam, hogy ha az ember nőket drogoz be és erőszakol meg két évig középiskolában, akkor valószínűleg nem hagyja abba.”

“Remélem, hogy az amerikai emberek átlátnak ezen a színjátékon. Minden jót kívánok Önnek. Ön mellett szándékozom szavazni, és azt remélem, hogy minden józan eszű ember úgyszintén így tesz.”

Ja, Kavanaugh bírót a tegnapi napon 50-48 arányban a Supreme Courtra küldte a Szenátus. A szexuális bűncselekményekkel foglalkozó főügyész kilencpontos összefoglalójában rendkívül gyengének minősítette Christine Blasey Ford vádját. Az egyhetes FBI-vizsgálat, mely Kavanaugh bíró hetedik háttérvizsgálata szakmai pályafutása során, semmilyen új bizonyítékot nem tárt fel.

Kavanaugh bíró mától a legfelsőbb bíróságon ítél. Megfogyva bár, de törve nem. Kaliforniai évfolyamtársaim pedig telesírják az Instagramot, hogy mennyire gyűlölnek ők most amerikaiak lenni. Mert gonosz ember került a legfelsőbb bíróságra, és a hülye szenátorok nem hittek szegény áldozatnak. Pedig az áldozatnak hinni kell. Az sosem hazudik. Ha személyes és politikai érdeke egyaránt úgy kívánja, akkor sem. Nyilván.

Boldogan ítéltek, amíg meg nem haltak.

Aztán a gépezet majd megint talál magának tönkretenni való keresztény családapát.

És akkor sem fog menni.

S ha ezren esnek is el oldaladon, a jobbod felől tízezren, téged nem találnak el.

Zsoltárok könyve 91,7

 

Sargentínában éltem én is…

Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság / Szennyes habjai szent lábamat mossák.

Babits Mihály: Jónás könyve, Első rész

A Vezér tegnap lerótta vérbajosan hörgő libsikacajtól hangos strasbourgi tiszteletkörét az Európai Parlament színe előtt, hogy aztán garatán egy arannyal kivert kurucbutykos vegytiszta francia nonchalance-ot leküldve kivárja, ahogy Európa legnagyobb politikustemetője ma a Tanács elé küldi a Jelentést. Azelé a Tanács elé, ahol aztán majd akár a Vezér egymaga is megvétózhatja majd, és azt a Jelentést, a Szarhentíni-jelentést, amely szintetikus bürokrataangol nyelvemléknek tán csak-csak megteszi, de középiskolai nemzetközi kapcsolatok-esszének már egy kicsit harmatos lenne.

Helló szégyenpad, áör old frend. Megszavazzák, ahhoz kétség nem fér, de hogy pont annyi közjogi hatása lesz, amennyit megérdemel, ahhoz sem.

A jelentéssel kapcsolatos érzelmi attitűd politikai vita tárgya. A dokument tompa bunkósbot Orbán tomporán – aki nevezett helyen eleve szívesen vagdalkozik, Sargentini asszony munkáját is szeretni fogja, aki cereti a rencert, az meg inkább hangoztatja majd, hogy az európai szupranáció közjogi halála ez, öndelegitimáció, koncepciós per. Hadd ne mondjam meg, hogy meg kell-e büntetni Orbánt, avagy nem. Ízlés dolga, mindkét álláspont legitim. Ne erről akarjuk meggyőzni egymást.

De azt hadd kiáltsam világgá a puskaporos hordó tetejéről, hogy te szentséges Úristen, mégis mi a pörköltszaftos tosszantás ez a huszonhatoldalas istennyila? Mi ez? Nem politikailag, hanem szakmailag, mi a vihar ez? Átmenne ez a híres amerikai CRAP-hitelességteszten, amivel rendszeresen szivatják a konzervatív hírforrásokat? Hogy ugye a híreik nem aktuálisak (Currency), nem megbízhatóak (Reliability), nincsenek aláírva (Authorsip), és önös célokat szolgálnak (Purpose), tehát szarok (CRAP)? A nagy kupac lótúrót, franckarikát, pontypikkelyt menne át. Ilyen munkát én tizenhét éves gimnazista nímandként nem adnék ki a kezemből, nálam kiműveltebb emberfők meg aztán pláne nem.

Más kérdés persze, hogy Judith Sargentini nálam nem sokkal kiműveltebb emberfő. Az amszterdami Spinoza (azért ez vicces, nem? Lásd Vona Gábor) gimnázium elvégzése után az illető hölgy beiratkozott ugyan az Amszterdami Egyetem modern történelem szakára, totalitárius rendszerek-európai demokratizáció súlyponttal, de másfél év után bedobta a törülközőt. Egy nyamvadt bachelor nem sok, annyi nincs a neve előtt. A tudomány szempontjából egy darab kókadt érettségi választ el minket egymástól.

A néni tehát tanulni ugyan nem sokat tanult, de diákmozgalmi vezetőként komoly karriert futott be mind holland, mind európai berkekben, aztán felfigyelt rá a GroenLeft zöldpárt, és másodéves egyetemistaként bepakolták az amszterdami városi tanácsba. Azóta különböző pozíciókban a politika tartja el – és mivel pártja combosnak éppen nem mondható támogatottsága miatt jövőre gond nélkül esélye van kiesni az EP-ből, egy ilyen nagy sajtónyilvánosságú jelentéssel talán olyan hátsó szándéka is lehet, hogy mondjuk előkelőbb listás helyet harcoljon ki magának. Profile raising strategy, mondja a szaknyelv. De ez csak találgatás, még ha elég logikus is. Meg az is csak lábjegyzetes megjegyzés, hogy képzetlen mozgalmárok Magyarországra eddig még sok jót nem hoztak. Európára sem.

Vissza a Jelentéshez. Álljon itt egy kis válogatás a Parlament előtt heverő tudományos igényű anyag megállapításaiból, szükség esetén (vagyis mindig) kommentálva, csak úgy a miheztartás végett.

VÁLASZTÁSOK

“a 2018-as parlamenti választásokat meggyőző mértékű átfedés jellemezte az állami és kormánypárti források között, mely aláásta a jelöltek lehetőségét arra, hogy egyenlőképp versenyezzenek. […] a megfélemlítő és xenofób retorika, médiaelfogultság és átláthatatlan kampányfinanszírozás beszűkítette a valódi politikai vita terét, ezzel gátolván a választókat abban, hogy teljes mértékben tájékozott döntést hozzanak.” (Sargentini 7)

Ki mondta tollba a nőcinek: EBESZ Demokratikus Intézmények Intézete, választási megfigyelők. Alapvetően nem rossz forrás.

Magyarul: a Fidesz brutálisan sok állami pénzből kampányolt legális, de nem elegáns módon (tagadhatatlanul igaz), a hülye magyar választók kamupártokra szavaztak (baromság, alig-alig), kormánypárti médiatúlsúly van, nem hallani ellenzéki hangot (baromság, a közmédián kívül az összes olvasott/nézett médiumban ellenzéki politikusok nyavalyognak egész nap), a hülye magyar választó az arabok/bantuk ellen szavazott ahelyett, hogy elolvasta volna a Momentum programját és a krémes Nirvánába ájult volna tőle (ez meg hadd legyen a hülye magyar választó magánügye, jó? Sargentinit vagy nyugati polgártársait amúgy sem gátolja senki az arabok/bantuk befogadásában, szabadjon már nekünk is dönteni.)

BÍRÓSÁGOK

“az Országos Bírósági Hivatal elnöke, akit a Magyar Országgyűlés választ meg, nem tekinthető az önkormányzó bíróság szervének.” (Sargentini 8)

Ki mondta tollba a nőcinek: Velencei Bizottság. Az Európai Tanács fizeti. Nem vészesen elfogult, csak rémesen gyakorlatiatlan és hisztis.

Magyarul: A Fidesz-kétharmad zsebében van az igazságügy. (Nem, a parlamentében, csak ott most épp a Fidesz a góré, ez meg a demokrácia működésének egyenes következménye. Nagy-Britanniában a miniszterelnök javaslatára a király nevezi ki a főbírót, Németországban a Bundestag 16 fős delegációja plusz a 16 igazságügy-miniszter. Bármelyik kinevezési rendszer lenne itthon, a Fidesz jelöltje győzne, márpedig valahogy csak ki kell nevezni, Istenkém. Arról meg, hogy Handó Tünde mennyire nem Fidesz-bérenc, néhai külpolos példaképem, Lovas István politológusdoktor untig eleget írt.)

KORRUPCIÓ

“a parlamenti képviselőknek ezen kívül legyen kötelező ad hoc módon jelezni összeférhetetlenségeiket, melyet kísérjen robusztusabb vagyonbevallási kötelezettség. Ehhez járuljanak olyan intézkedések, melyek szankciókat tesznek lehetővé pontatlan vagyonbevallások benyújtása esetén.” (Sargentini 10)

Ki mondta tollba a nőcinek: Korrupció Elleni Államok Csoportja. Az Európai Tanács fizeti. Nem vészesen elfogult, csak rémesen gyakorlatiatlan és hisztis.

Magyarul: csapjon le a kénköves karhatalmi ménkű a parlamenti képviselőkre, mert ők nyúlják a lóvét. (Ilyet csak az mond, aki sose látott még Magyarországon korrupciót kesztyűbe dudálni. Hány parlamenti képviselőnek volt hírértékű korrupciós botránya az elmúlt nyolc évben? Másfélnek. Mengyi Voldemort, meg talán Simonka. Nem a képviselők a simlisek. Magyarországon komoly korrupció a józan paraszti élettapasztalat alapján négy helyen van: EU-s kohéziós és agrárpénzeket kezelő minisztériumokban, a belügyben, polgármestereknél és politikaközeli üzletembereknél. Máshol is lehet szívózni, csak kábé felesleges. Szigorúbb vagyonnyilatkozat, atyaúristen. Azzal aztán foghatsz korrupt kurucot. Hajrá.)

BIZTONSÁG

“Magyarország nemzetbiztonsági célú titkos felügyeletre vonatkozó jogi keretrendszere a kommunikációba való tömeges beavatkozást tesz lehetővé és elégtelen védelmet nyújt a privátszférához fűződő jogba való öncélú beavatkozás ellen.” (Sargentini 10)

Ki mondta tollba a nőcinek: ENSZ Emberi Jogi Bizottság. Az ENSZ fizeti. Nem vészesen elfogult, csak kicsit komolyabb emberi jogi vészhelyzetekre kalibrálták – mivel kalapács van a kezükben, mindent szögnek látnak.

Magyarul: rendőrállam van, sérül a privátszféra. (Bolhából elefánt. Az ENSZ költségvetésének egyötödét adó USA hihetetlenül széles megfigyelési jogköröket biztosító PATRIOT Actjével szemben feleennyi hiszti nem volt. Egyébként is elég röhejes a titkosszolgálatok gyengítéséért sápítozni addig, amíg a terrorveszély le nem csökken.)

TANSZABADSÁG

“A külföldi egyetemek számára, melyek már megtelepedtek Magyarországon és sok éve jogszerűen működnek ott, egy szigorúbb szabályzás bevezetése nagyon erős okok nélkül, szigorú határidőkkel és komoly jogi következményekkel párosítva igencsak problematikusnak tűnik a jogállamiság, az alapvető jogi elvek és garanciák szempontjából.” (Sargentini 12 – itt hadd jegyezzem meg, hogy mind nyelvtanilag, mind szintaktikailag olyan az angol mondat, hogy a kaliforniai angoltanárom leköpte, besózta, elégette és elásta volna. Durva, többszörös run-on sentence.)

Ki mondta tollba a nőcinek: Velencei Bizottság. Az Európai Tanács fizeti. Nem vészesen elfogult, csak rémesen gyakorlatiatlan és hisztis.

Magyarul: miért nem indokoltátok meg, hogy miért szivatjátok a CEU-t? (Szerintem egyébként felesleges és kínos parasztvakítás az egész CEU-s hercehurca a kormány részéről, én biztos nem csináltam volna, de azt hadd kérjem már ki magunknak, hogy a független magyar országgyűlést vagy az annak felelős magyar kormányt szőnyegszélre állítsa bárki is azért, mert valamit egy senki által meg nem választott nemzetközi szervezetnek nem indokolt meg rendesen. Álljon már meg az oberlehrerhaft fáklyásmenet.)

VALLÁSSZABADSÁG

“A törvény több száz, korábban jogilag elismert egyház deregisztrációs eljárását indította el és bizonyos mértékben a vallási meggyőződések és közösségek egyenlőtlen, sőt diszkriminatív kezelését eredményezi, attól függően, hogy elismertek-e vagy nem.” (Sargentini 13)

Ki mondta tollba a nőcinek: Velencei Bizottság. Az Európai Tanács fizeti. Nem vészesen elfogult, csak rémesen gyakorlatiatlan és hisztis.

Magyarul: nincs vallásszabadság, mert nem kaphat mindenki 1%-os adófelajánlást meg nem lehet mindenki iskolafenntartó. (Ugyan már, mocskos anyagiasság. Mindenki azt hisz, amiben akar, de a bizniszegyházakat akkor is ki kell szűrni, ha esetleg komoly lobbierejük van. Amíg Magyarországon a Hitgyüli, de főleg a szcientológusok működhetnek, a törvény garantáltan nem túl szigorú.)

CIVILSZERVEZETEK

“2014. július 9-én az Európai Bizottság Emberi Jogi Biztosa a magyar hatóságoknak küldött levelében utalt arra, hogy aggodalommal tölti el a megbélyegző retorika, amelyet politikusok az NGO-k munkájának legitimitását megkérdőjelezendő használtak” (Sargentini 13)

Ki mondta tollba a nőcinek: Nils Muižnieks lett-amerikai kettős állampolgár, az EB akkori emberi jogi biztosa, aki korábban a Soros-féle Open Society lett irodáját vezette. Nem feltétlenül szeretek ügynöközni, maradjunk abban, hogy ha valaki NGO-kérdésben nem kifejezetten elfogulatlan, akkor az ő.

Magyarul: ne savazza a kormány a nemzetközi civilszervezetek magyar leányvállalatait. (De miért ne, ha nevezett civilszervezetek főprofilja épp a kormány savazása? Döntsük el, hogy politizálunk vagy nem politizálunk. Ha politizálunk, akkor meg ne hisztizzünk.)

SZÓSÖL DZSÁSZTISZ

“a konzervatív családmodell, melynek védelme a nemzet túlélése szempontjából létfontosságú lévén garantált, ne kerüljön egyenlőtlen viszonyba a nők politikai, gazdasági és társadalmi jogaival, valamint a női emancipációval” (Sargentini 13)

“az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága sajnálatát fejezte ki azért, mert a patriarchális, előítéletes attitűdök továbbra is dominálnak Magyarországon a nők társadalmi helyzetének tekintetében, és aggodalommal említette meg politikusok nők elleni diszkriminatív megjegyzéseit” (Sargentini 13)

“a diszkrimináció alkotmányos tilalma nem említi konkrétan a szexuális orientációt és a genderidentitást a diszkrimináció alapjaként, és restriktív családdefiníciója diszkriminációnak adhat teret, mivel nem foglal magába bizonyos fajta családmodelleket, ideértve az egynemű párokat” (Sargentini 13)

“a cigányellenesség az intolerancia legkirívóbb formája, amint azt a roma emberekkel való megkülönböztetetten durva bánásmód, valamint a roma lakosságú falvakban való paramilitáris felvonulások és fokozott ellenőrzés illusztrálják. […] a roma közösség széleskörű diszkriminációtól és kizárástól, munkanélküliségtől, lakhatási és oktatási szegregációtól szenved. […] az iskolai szegregáció, kiváltképp egyházi és magániskolákban, továbbra is fennáll” (Sargentini 17)

“a Bizottságot aggodalommal töltötte el a romák rasszalapú jellemzése a rendőrség körében” (Sargentini 18)

Ki mondta tollba a nőcinek: ENSZ Emberi Jogi Bizottság. Az ENSZ fizeti. Nem vészesen elfogult, csak kicsit komolyabb emberi jogi vészhelyzetekre kalibrálták – mivel kalapács van a kezükben, mindent szögnek látnak.

Magyarul: Magyarországon tort ül a szexizmus, a rasszizmus (itt mint cigányellenesség) meg a homofóbia, ennek orvoslására tehát kék harisnyát minden nőnek, szivárványt minden közintézmény homlokzatára, cigánykvótát minden gimnáziumba, amelyik nő pedig nem érzi magát elnyomva, az is el van. (Ne vicceljünk már. Egyfelől: marxista, osztályalapú társadalomelemzést, amerikai mintájú liberális szakpolitikát folytatni tiszteletreméltó dolog. Egy konzervatív országra marxista elveket ráerőltetni, demokratikusan soha meg nem szavazott, értéknek el nem fogadott ideákat törvényileg számonkérni undorító, korlátolt disznóság. Az meg, aki az amerikai feketék intézményes elnyomási modelljét akarja a magyar cigányságra szuszakolni, életében nem látott még cigánysort. Bogdán Lászlót érdemes követni a témában – talán az ország legsikeresebb cigányintegrációs programját vezeti Cserdi polgármestereként, de finoman szólva sem liberális. Ugyan ne büntessenek már minket sem csak azért, mert össznépileg rohadtul nem vagyunk liberálisok.)

MENEKÜLTÜGY

Ezt a témát már én is szörnyen unom, úgyhogy nem is szaporítanám vele tovább a szót. A Sargentini-jelentés 18. és 20. oldalán találhatók azok a passzusok, melyek alapján Magyarországot konzervatív bevándorláspolitikája miatt ítéltetné el Sargentini ténsasszony, folyamatosan a nemzetközi jogra hivatkozva, ám kínosan ügyelve arra, hogy egy konkrét nemzetközi szerződést sem említsen – hiszen akkor ellenőrizhető lenne, hogy valóban megszegtünk-e bármit. (Spoiler: nem.)

A brutálisan hosszú bejegyzés végére egy kis jutalomjáték. Fun fact. Meglepetés. Csecsebecse.

A jelentéstevő a jelentés végén felsorolja, mely szervezetektől szerzett információt a jelentés megírásához. Összesen 48 szervezetet sorol fel.

Ebből 9 szervezet kormányszervezet, kormánypárti szervezet vagy olyan intézmény, amelyről jogosan feltételezhető, hogy a kormány sikerében nem ellenérdekelt. 39 szervezetnek lételeme és érdeke, hogy az Orbán-kormányt savazza, nemzeti kötődése pedig jóformán nincs. Transparency, Amnesty, Menhely Alapítvány, A Város Mindenkié, Migration Aid, transszexuális érdekvédők. You name it.

A Sargentini-jelentés tehát 81,25%-ban kormányellenes forrásokból táplálkozik.

Hogy jó kormányunk van-e, nem tudom. Hogy gigantikus mennyei pofont érdemelnek-e vagy dicsőségoszlopot a Margitszigeten – nem én vagyok a megmondhatója.

Ettől függetlenül egy biztos. A Sargentini-jelentés bibircsók az európai jogállamiság hamvas testén. Szégyenfolt. Szegénységi bizonyítvány. Koncepciós vádirat.

Édes jó Uram, ha tudnám, hányadszorra dobja az istenadta Nép testületileg vissza ugyanezeket a vádakat. Parlamenti választásokon. Ugyanígy. Hogy mennyire nem érdekel senkit ebben az országban az, ha Helsinkiben élő jogászok, würseleni könyvkereskedők, luxemburgi szemüveges nénik, holland bongyorkák, Strasbourgba szakadt ellenzéki tótumfaktumok rasszizmust, xenofóbiát, rendőrállamot, diktatúrát, vallásrabságot, médiabeszántást, kamualkotmányt, hamisgulyást és paprikáskrumplit üvöltenek keshedt torkuk szakadtából. Senkit nem érdekel. Senkit a világon. De az én kontinensem, a demokrácia, a szabadság Európája, az egybekovácsolt sokszínűség, a gazdasági csúcsteljesítmény, a szent békeprojekt, az felkarolja a tudományoskodó idiótákat. Az álszent, általánosító, tudatlan üresfejűeket. És mikrofont ad nekik. EP-mandátumot. Havi tizenötezer eurót plusz költségtérítést. Azoknak, akiket a magyar nép az anyjuk keservébe küldött, mert átláttak a szociológiai ömlengésükön az amögötti tátongó ürességig. Mert minket nem lehet bullshitbe rendezett szakszavakkal lekenyerezni.

Nem kell olyan bíra, aki nem tud magyarul. Emberi kapcsolati alapvetések. Aki verbálisan rám hány, legalább ismerjen meg előtte. Egy kicsit. Mert különben hiába az egész. Küldhetnénk nyolcadikasokat is Kazahsztánt elemezni. Fogalmazni azok is tudnak.

Valaki ellopta az Európámat. Szőke haja van, kérges lelke, 448 különböző arca. Keresem. Hiányzik.

Mármint az Európám.

Sarak aljába, sötétségbe tettél, / Ragyogó szemed elől elvetettél. // Mindazonáltal szemeim vak odva / Nem szűnik nézni te szent templomodra.

Babits Mihály: Jónás könyve, Első rész

Bizalomtangó

Sokat gondolkoztam Belarusz framingjén, hogy milyen keretbe is foglaljam ezt a bencés gimnáziumi tanulmányutat. Szimpla útleírást csak nem írok, persze, az is egy jobb sorsra érdemes műfaj, avagy idézze emlékezetébe a kedves olvasó a legutóbbi olyan útleírást, amelyet nem ásítozva, kötelességtudatból olvasott végig… Nyet, francos krumpli, nem lesz itt semmiféle úti beszámoló. Üdvösebb, ha csak röviden (a magam sajátos rövidségével, hehe) leírom Belarusz államformáját.

Tehát Belarusz Köztársaság, területe 207 595 négyzetkilométer, lakossága 9 504 700 fő, fővárosa Minszk, államformája bizalmi demokrácia.

Szűk tízmillió szigorú szemű, ám békés belarusz járja imígyen nap mint nap az ország lélegzetelállító hivatalos táncát, a bizalomtangót. Velünk, öt bencés (részben öreg-)diákkal és három szerzetessel sem tettek kivételt.

A tánc az ilyesmire rezonáló külső szemlélőt gyorsan elragadja. Harmonikus, tiszta, óramű pontossággal omlik és szökken, stabil és kiszámítható. De a zsigerekben felbuzog időnként a szorongás, hogy mi van, ha valaki elvét egy lépést. Bokatörés, fej koppan a padlón, katasztrófa. A bizalomvonatból nincs kiszállás.

No persze a beszállás sem egyszerű. A belaruszok nem szórják két kézzel a nép közé a bizalmat.

Ott van például mindjárt a nyelv. Belaruszban nem beszélnek nyelveket. Jórészt a sajátjukat sem, pedig létezik belarusz nyelv, egy litvános-lengyeles gyönyörűség kicsit módosított cirill ábécével kódolva (az I betű egy vonal, mint nálunk, nem egy fordított N, mint az oroszban). Oroszul beszélnek, osz’cső. A hozzám hasonló felvilágosult hivatásos idegen pedig mindenhonnan megtanulta, hogy a helyiek minden országban nagyon szeretik, ha megpróbálnak hozzájuk szólni helyiül, ezért legalább pár klisé erejéig összekaparja a helyi nyelvtudását, aztán majd az udvariasságpatronok után angolul elboldogul, gondolja. Elemi angolt, vantú, leftrájt, szenkjú, mindenki beszél. Nem? Nem.

Sugárzó, ám szigorú szemű szépségek dolgoznak a belarusz vendéglátóiparban. Zdrásztvutye! – köszön az inturiszt. (Pontosabban másodszorra már inkább zdrásztvujcje, mert van egy bájos belarusz akcentusuk az oroszban, és miért ne művelnénk, ha már itt vagyunk.) ViszontZdrásztvujcje! – sugárzik vissza a tökéletesen megszőkített recepciós, pincér, határőr. (Jó, utóbbi kopasz.) Szó, vídlájktú ítdinnör, iccganebí éjdovász. Egyszerűbben nehéz angolul nyolc főre vacsiért esedezni. Azonnali sugárzásbeszüntetés, se kép, se hang. Orosz nélkül még csak ne is álmodjunk arról, hogy bent lehetünk a bizalmi körben. Nem érti. Vószjim csjelovecski uzsína pazsalujszta, haraso? Érti, de nem enyhül meg. Vacsit kapunk, de sugárzást többé nem. Professzionális, minőségi kiszolgálás, semmi személyesség. Gyüttmentekben nem bízunk. Azok minket igazán sose szerettek.

Angol, német, olasz, spanyol mennek a levesbe. Érteni talán értik, bár valószínűbb, hogy nem, de az betonbiztos, hogy bízni nem bíznak bennük. Történelmi tapasztalat.

a névtelen szláv katona viszonylag bizalmatlan breszti szobra

Egyszer jártam tíz percre a bizalmi körön belül. Ez a kedvenc belarusz sztorim azóta is. Egy százhetven centi magas, festettszőke, nagymamihajú, késő ötvenes hölgy engedett be. Hrodnában, a lengyel-litván hármashatárnál történt, egy szupermarketben. Zsugorfóliás ásványvízcsomagra áhítoztunk, a polcon csak palackonként volt. A boltban nyolc hölgy leste kívánságunkat, teljes piros-fehér stewardess-szerelésben, sapka, kosztüm, élére vasalt lampaszos nadrág. Mármint lesni leste ugyan, csak oroszul.

De ki a vihar tudja, hogy van oroszul a zsugorfóliás ásványvízcsomag?

G. atya megtette a nyitólépést. A nagymamihajú nagyasszony figyelme a miénk volt. Magyaráztunk, magyaráztunk derekasan. Vóda (vagy inkább tárgyeset?), pakjét, pazsalujszta, pazsalujszta, seszty. Nyet siker. Aztán az orosz szókígyójában meghallottam az “izik” szót. Nyelv. A kezével listázott, hogy valamit soroljak fel, közben ismételte, hogy izik. Aha. Hogy milyen nyelveket beszélek. Hátha valamelyiken majd többre is jutunk a szerencsétlenkedésnél.

A magyart meg sem említem. Inglis, dojcs, eszpanyol, italiánó. Voi parlate italiano? Meno male… És innen tovább, tökéletes, gördülékeny olaszsággal beszélgetünk, a rideg professzionalitásba menten személyesség költözik, badante, idősgondozó volt Cataniában (vagy Calabriában?), hat éve jött haza, hát persze, hogy van zsugorfóliás ásványvízcsomag, szám szerint négy, de kartondobozba celluxol nekünk még egyet, ha kell, tökéletes, siete un salvatore, határozott intéssel kiadja a vezényszót, csitíri, csitíri davaj, majd három másik stewardess-szel egyetemben díszlépésben megindul, jönnek a vizek tömött sorokban, kölcsönad egy bevásárlókocsit, toljuk nyugodtan ki a száz méterre lévő kocsihoz, dobog a szívem, odatol, kipakol, visszavisz, oké. Még váltok pár rubelt a boltban. Megtaláltam az egyetlen olaszul beszélő embert Belaruszban, és hinnye, de máshogy néz rám, mint azok, akikkel érdemben semmi közös pont nincs. Ungheria nem mond neki sokat, harmadszorra is azt hiszi, hogy olaszok vagyunk (sötét nyalt haj, turbólatin kigombolt ing, végülis nem hibáztatom), aztán a végén megenyhül spanyolig, az, hogy elfogadjon magyarnak, nem opció. De ennyi baj legyen.

A Néninek egyébként esze ágában sincs visszamenni nyugatra. Boltvezető, tisztelik-szeretik, imádja az országát. Pedig GDP-ben még Olaszország is ott van a szeren… Persze, csak Belaruszban nem a bruttó hazai össztermék számít, hanem a nettó hazai közbizalom. GDP helyett NDT, ha úgy tetszik.

panelművészet I, Minszk, praszpjekt Pobegyityelej

panelművészet II, Hrodna, praszpjekt Janki Kupalij

Minszk nem Erika Fatland Szovjetisztánjából lépett elő. A közeg nem történelmi, vagy legalábbis nem úgy, mint a mi városainké, de a házgyári panelokkal csodákat művelnek. Minszkben tágas, dúsfüvű, tiszta, drogmentes parkok között négy-ötéves autók járnak, nagyon kevés új Lada, viszonylag sok kínai Geely. Az árszínvonal a benzint és a piát leszámítva nyugati, az életszínvonal a miénktől érdemben nem marad el, a bérszínvonal viszont jócskán. 600 rubel körül keres egy középosztálybeli kereső, ez árfolyamtól függően 60-70 ezer forint. A lakhatás meg a rezsi a kemény állami szubvencióknak köszönhetően a legtöbb belarusz családnak nem költség, az élet- és bérszínvonal között azonban még így is eszeveszett szakadék tátong, amit a kedvenc német-belarusz politológusom szerint háztáji termeléssel hidalnak át, illetve úgy, hogy mindent hitelre vesznek. (Mivel a hölgy EU-s diplomataként kezdte pályafutását, nem zárom ki, hogy hajlamos a szépítésre, ezért itt hadd jegyezzem meg: arról nem vagyok megingathatatlanul meggyőződve, hogy Belaruszban minden jövedelmet lepapíroznak.)

Ha esetleg nem tennék, az nem lenne példa nélküli. Belarusz intimszférájába persze nem a magunk nagy eszével látunk bele, a következőkben sűrűn hivatkozom majd Őexcellenciájára Dr. Pintér Gáborra, a Szentszék apostoli nunciusára a Belarusz Köztársaságban, akinek vendégszeretetét és meglátásait ezúton is köszönöm. Az ország híve az unortodox finanszírozási módszereknek, és mesterien kovácsol geostratégiai adottságaiból anyagi hasznot. A Nagy Pétertől meg Katalin cárnőtől Sztálinon át Putyinig minden orosz vezér vérébe kódolt defenzív birodalmi expanzionizmust követve a szent orosz föld körül máig sosem lehet elég nagy az óvó-védő úszógumi; ha a Baltikum, a Dnyeszter-mente, a Kelet-európai-síkság, a Kaukázus meg a közép-ázsiai sztyeppék nem Moszkva stampedlijéből vodkáznak, attól a Kremlben minden tisztességes embernek felfordul a gyomra. A gyógyír, a belarusz geopolitikai gyomorkeserű ára évi tizenhatmillió tonna belföldi árszabással importált kőolaj, melyet Belarusz a nyugati piacon magas exportáron, durva profittal értékesíthet. Cserébe a Putyin és Lukasenka személyes ellenszenve, illetve mindkét nép combos nacionalizmusa által generált problémahalmaz ellenére Minszk külpolitikai lojalitása Moszkva iránt szinte feltétlen, érdemi EU-s integrációról, nyugati nyitásról, horribile dictu NATO-tagságról szó sem lehet. Az örmény-kazah-kirgiz-orosz-belarusz eurázsiai gazdasági unión kívüli világgal szemben Belarusz gazdaságpolitikája erőst protekcionista (lásd bizalmatlanság), védővámokkal biztosítják, hogy a nép a helyi termékek pártján maradjon. Marad is. És jók.

Minszkij Traktornij Zavod, az MTZ/Belarusz traktorok hazája

Az orosz hűbérolajnak köszönhetően viszont gigantikus, laza adminisztrációval kezelt B-kassza marad az állam kezén, melyből jut bőven életszínvonal- és közbizalom-emelésre. A közbizalom konstruktív emelésére szolgál a városonkénti egy darab Lenin- és Sztálin-szobor, Leninszkij-negyed, Leninszka ulica vagy posztkommunista kultúrdiktatúrának látszó miegymás; az önálló állammal korábban sosem rendelkező belaruszoknak azonban nem ideológiai esthajnalcsillagok ők, hanem történelmük első győzedelmes hadvezérei, nemzetépítő látnokok, akik alatt napvilágot láthatott a rég áhított önálló Belorusszia. Ha megtartják őket még pár évtizedig, belengi az ország levegőjét némi posztszovjet buké; ha ledöntetnek a piedesztálról, történelmi talapzat nélkül marad a büszke, győzedelmes belarusz öntudat. Előbbi a kisebbik rossz; hallgatólagos állami dekrétum szerint ez tehát a policy. Emellett az egyházaknak is barátság, tisztelet, támogatás jár az államtól. Papírozatlanul. Minszk lelki erőművét, a vasárnaponként tíz, hétköznaponként hat misét kínáló Vöröstemplom (Szt. Simon és Heléna) felújítását például jelenleg egymillió semmilyen soron ifel nem tüntetett állami ajándékrubel segíti. Papírozatlanul. Közbizalom, stabilitás. (A belarusz katolikus egyház finanszírozását egyébként ezekben a hónapokban vezetik át a lepapírozott világba, éppen Nuncius úr vezénylete alatt – készülőben a Vatikán-Belarusz alapszerződés.)

Lenin elvtárs utat mutat a Nemzetgyűlésnek a Ploscsa Leninán

Nagy Honvédő Háború Múzeuma, praszpjekt Pobegyityelej; tetején szovjet lobogó

Restriktív közbizalom-emelésre is van mód kétféleképpen: az ordasul kemény büntetőjog és a nagyhatalmú, változatlan nevű KGB útján. Félreérti a birodalmi Keletet az, aki a nép elnyomásának szervét látja a bizalomrendőrségben. Belaruszban a közbizalmat rontók az egyetlenek, akiknek nincs kegyelem. Ez a halálos félrelépés a bizalomtangóban, ez az, ahonnan nincs visszaút. Nem volt visszaút Lukasenka 1994-es hatalomátvétele után azoknak az útonállóknak sem, akik az azt megelőző négy kaotikus év zavarosában halásztak, és lehetetlenné tették a városok közötti teherszállítást; minden sofőr mellé géppuskás katona került, aki az autóutak közepét blokád alá vevő piti bűnözők láttán nem kérdezett, csak tüzelt. Azonnal, halomra. Hulljon a férgese. A belarusz szokásjogban nem a tett anyagi értéke számít, hanem az, hogy mennyire rombolja a közbizalmat. Azóta rend van az utakon, a parkokban, az utcákon, a lakótelepeken. A közbizalomra leselkedő kevésbé otromba veszélyeket azóta inkább a KGB hárítja el. Finoman, elegánsan.

tiszta, tágas, élhető – “Minszk, a hős város”

sugárút a Gorkij parknál

Hrodnai közpark

Lehet persze a wilsoni, vagy európai újhullámos demokráciaexportőr felfogás szerint diktatúrázni, politikai foglyokról beszélni, többpártrendszerért, ellensúlyozott fékekért, enyhébb büntető törvénykönyvért siránkozni, emberi jogokat, plurális demokráciát számon kérni, Putyin-pincsizni. Aki ezt műveli, az nem az európai értékekben meggyökerezett voltát bizonyítja, hanem azt, hogy szlávisztikából van még mit tanulnia. Condoleezza Rice felszínes amerikai külügyminisztert, aki Belaruszt anno dacumál a “zsarnokság őrtornyai” közé sorolta, a vele egyetértve diktatúrát vértyogókkal együtt legendás elődje, Henry Kissinger oktatja ki a Diplomácia hasábjain közzétett Kelet-analízissel:

“A világ másik [az euroatlanti térségen kívüli – M] részeinek zömében az állam megelőzte a nemzetet; előbbi volt utóbbi kialakításának elsődleges eleme, és gyakran az is maradt. A politikai pártok, ahol léteznek, fix, általában közösségi identitásokat tükröznek; a kisebbségek és többségek jellemzően permanensek. Az ilyen társadalmakban a politikai folyamat a dominanciáról szól, nem a hivatalban való váltakozásról, amely alkotmányos eljárások helyett inkább puccsok útján történik, ha egyáltalán. A lojális ellenzék koncepciója – a modern demokrácia esszenciája – ritkán marad talpon. Az ellenzékiségre sokkal gyakrabban a nemzeti összetartásra leselkedő veszélyként tekintenek, az árulással teszik egyenlővé, és irgalmatlanul elnyomják.”

Belaruszban sem éri meg tigrisről csíkokat hántani.

A négy-öt, de maximum tízéves, mutatós autókkal járó belaruszok egyébként vidékre, hosszú utakra, külföldre huszonöt-harminc éves B3-as, B4-es Passat kombikkal, 100-as Audikkal járnak, a nálunk már pont kikopott generációból. Mert tudják azt, amit a Totalcar is – hogy ha a bizalom autó lenne, malacorrú Passat lenne.

A magunk szemébe

Két bejelentenivalóm van mára.

Az egyik, hogy megtanultam nyakkendőt kötni, asszimetrikus mutáns trapezoid wannabe-háromszögek helyett olyan szép, kifundált, szoros, nyugatos Csepreghy Nándor-csomókat, és ez tök jó.

A másik, hogy mára megérett bennem egy koherens gondolatköteg is az önáltató álszentségről, ami minden más kórságnál jobban átrágta az amerikai társadalom finom szövetét; nincs olyan polgármesternél rangosabb politikus, aki pályafutása során akár csak egyszer ne kapta volna meg a hozzá tartozó jelzőt, a hypocrite-et, és Amerika valamennyi katonai és politikai beavatkozásakor ettől hangos a világ. Mert valóban, a szabadság legfénylőbb világítótornyának gyomra mélyén 1964-ig (akkor kilencedik éve ment a gaz, embertelen, elnyomó komcsi agresszorok ellen a vietnami háború!) legális volt feketéket verni, ha rossz helyen ültek a buszon; ugyanezen szabad országban az elmúlt húsz évben kétszer lett elnök abból a jelöltből, akire kevesebben szavaztak, hatszor olyan drága a szabadpiacon a Crestor koleszterincsökkentő, mint Angliában, és népességarányosan nyolcszor annyian halnak meg tűzfegyver által, mint Kanadában. Meg ez az áldott szabad ország, mit ad Isten, mindig pont onnan hiányolta a demokráciát, ahol nem nekik eladott olaj volt és/vagy orosz befolyás.

Hypocrisy. Jobb szó ez, mint a mi képmutatásunk meg álszentségünk, mert a bort ivó és vizet prédikáló, mások szemében a szálkát is, magáéban a gerendát sem látó egyén ebben a szóban önmagát is áltatja, teljes szívével hiszi, hogy bizony víz az, amit iszik, és nem a gerendától vak a fél szemére. A politikai térben ábrázolva ez annyit tesz, hogy az öbölháborút kirobbantó politikus a sok ezirányú tetszelgése után tényleg elhiszi magáról, hogy ő valóban a demokrácia keresztes lovagja, a választója pedig ettől mind büszkébb lesz rá. Az, hogy valójában az olajcégek bábja volt, kapzsi, szorongó agresszor, már a történészek shoptalkja, egyszeri politikusunk halála után, tehát irreleváns. A hypocrisy önáltató álszentség, egyszersmind ő az az úthenger, amivel a pokolba vezető makadámúttal párhuzamos LUC 666-os autópályát egyengették.

A több évtizeden keresztül meggyökeresedett hypocrisy legjobb mérőszáma az amerikai politikában az államadósság. Magyarországon 2017-ben a GDP 73,6%-a, 2%-os álamháztartási hiány mellett, és ez már egy durva szám. Na, ugyanezek a számok a világ legnagyobb gazdaságának számító Amerikában kicsit gyengébbek, 105,4% és 3,43%. A szabad világ gazdasági központjában 21 trillió dollár az államadósság, azaz egy 21 meg tizenkét nulla utána. Az amerikai államadósság durván két trillió dollárral, Magyarország GDP-jének ötvenszeresével több, mint az amerikai GDP. És az ország nem lázadozik.

Sőt. Adót csökkent. Immáron harmadik elnöke alatt nem addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és ennek adott esetben rohadtul nem lesz jó vége.

A mese úgy kezdődik, hogy volt egyszer egy elnök, Dzsordzs Dábljú Bussnak hívták, szép barna bőrkalapja volt, ősz haja, kék szeme, és szerette a hamburgert. Republikánus volt. Texasi. Mikor megjött, 55,5% volt a GDP-arányos államadósság és 2,3% az államháztartás többlete. Ismétlem, többlete volt, nem hiánya. Aztán villogó szemekkel elment Irakba és Afganisztánba háborúzni (parádés eredményekkel), és mikor 2009-ben kiköltözött a Fehér Házból, 67,7%-os GDP-arányos államadósságot hagyott maga után, meg 3,12%-os államháztartási hiányt. (Az EU egyébként 3% fölött bizottsági vérpadra ültet minden tagállamot.)

Rohadjanak meg a konzervatívok, gondolta Amerika. Megválasztott egy szexi, tüsihajú fekete alkotmányjogász professzort, Borakko Baamának hívták. Demokrata volt. Hawaii-n született, de inkább sikágói volt. És veszettül liberális. Pechjére közbejött neki egy világgazdasági válság, ami amúgy is szétbombázta a költségvetést, szóval most már úgyis mindegy, gondolta, és ráhajított a visítva szenvedő büdzsé tetejére egy istentelenül drága egészségügyi reformot. Mikor 2017-ben kiköltözött a Fehér Házból, 105,8%-os GDP-arányos államadósságot hagyott maga után (laza negyven százalék plusz), meg 3,14%-os államháztartási hiányt.

(Mellékszál: ez engem Obama 2012-es újraválasztásakor annyira meghatott, hogy friss, tizenegyéves, ötödikes Gmail-felhasználóként dúlva-fúlva kiírtam az elnök Google+ oldalára, hogy fuck you, Obama, amerikai adófizetők vérrel-verejtékkel megkeresett pénzével játszol, már olyan angolsággal, amilyenem a akkor volt. Ez az akció innen nézve valahol a szánalmas meg a cuki között lehet félúton, de azért na. Zárójel bezárva.)

Szóval rohadjanak meg a liberálisok, gondolta Amerika. Megválasztott egy hetvenéves, kőbunkó szőke ingatlanbefektetőt, Dánelddzsé Csrámpnak hívták. Szeretett vécén tweetelgetni, a csajozás terén viszont kicsit megragadt a magánkisgimi hetedik osztályában. Republikánus volt. New York-i. És úgy gondolta, hogy az amerikai gazdaságnak 105,8%-os államadósság, 3,14%-os költségvetési hiány mellett más se kell, mint egy gigantikus adócsökkentés. Hogy ez majd hogyan viszi le a béka tompora alá a bevételeket és hogy rakétáztatja a Himalájába a hiányt, azt majd később meglátjuk.

Az itteni ötvenhatosok jó része Trump-szavazó volt. Tanult, okos, sokat látott, bölcs emberek ezek, végtelenül tisztelem mindegyiküket, de mikor megkérdezem őket, hogy mégis miért szavaztak Trumpra, csak arról hebegnek valamit, hogy ideje volt már kitakarítani azt a liberális szemléletet Washingtonból. Ha érdeklődöm, hogy ezt pontosan hogyan teszi Trump, vagy melyik minisztérium intézkedésiből kell kiporszívózni a szemléletet, azt kapom, hogy hát az egész. Szakpolitikáról szó sem esik.

Az iskolatársaim, tanáraim, politikai bróim jó része Trump-gyűlölő. Tanult, okos, intelligens emberek, vág az agyuk, mint a borotva, de mikor megkérdezem őket, hogy mégis mi bajuk Trumppal, csak arról hebegnek valamit, hogy mert egy rasszista, szexista rohadék. Szakpolitikáról szó sem esik.

Már a harmadik olyan elnök ő, akinek elnézi a társadalom a kisebb államadósság-robbanást. Fel se veszik. Lepereg. Demokrácia-exportőr, terroristairtó keresztes hadvezér volt az egyik elnök, színesbőrű, szegény, egészségügyi ellátástól megfosztott amerikaiak bajnoka a másik, az amerikai vállalkozásokat felvirágoztató félisten lesz majd a harmadik.

Vagyis nem, bocsika. Hypocrisy az egész. Mert igazából az ország lehetőségein fölül élő, pénzégető, pazarló populista mind a három, felelőtlen politikai haszonszerző, akiknek fontosabb volt az egy politikai gigaprojektje, mint az ország vagyona. Cinkostársuk pedig háromszázmillió amerikai.

Köztük a tanult, okos történelemtanárom, aki szerint mindez nem gond, mert Amerika mindig időben fizeti az esedékes adósságait, úgyhogy sosem megy majd csődbe.

(Vagyis kedves gyerekek, amíg a fizetésetek egy fillérrel is több a törlesztőrészleteitek összegénél, ne legyetek restek újabb és újabb személyi kölcsönöket felvenni!)

Egy baráti beszélgetés közben villant át az agyamon, hogy időközben nem lettünk-e mi is hypocrite-ekké, mi mindannyian a pár fővárosi elitgimin kívüli középiskolai szcénában, tanárok-diákok, akik éltetünk egy fenntarthatatlan iskolarendszert. Mi, diákok, nem mind, nyilván, de számosan lelkesen végigalusszuk, majd végigpuskázzuk a felesleges, nem érettségi tantárgyainkat, hogy fenntartsunk egy vállalható átlagot, Kegyedék, csupaszív, jószándékű tanerők meg, nem mind, nyilván, de számosan, bár pontosan tudják, hogy puskázunk, kegyesen félrenéznek és felfelé kerekítenek, hogy ne szúrjanak ki velünk nagyon, meg mert tudják, hogy ezek az órák tényleg feleslegesek. Majd lejelentik a nulla tudást tükröző, pozdorjává inflálódott alapfizika-, alapbiológia-, német- és olaszjegyeket a Központba, hogy azok részét képezzék valami holtkamu országos átlagnak, amivel megindokolható, hogy miért is ne legyen a jövő tanévben sem érdemi oktatási reform. Mesterségesen tartjuk a színvonalat ott, ahol van, ezzel a puskázásalapú rendszerrel, az osztályzás folyamatos hígításával, a követelmények csökkentésével.

Mindenki jól jár. A diák az önáltatás termékeny talaján felvételi pontokat termeszt magának, a tanárt jó érzéssel tölti el, hogy a diáknak segíthetett ebben, miközben lelkiismeretes önáltatás közepette le is adta az anyagot, a minisztérium pedig két Educatio-statisztika között egy cappuccinóval meg egy kubaival hátradőlhet a bőrfotelben, hogy nahát, milyen kis okosak ezek a magyar nebulók. Mindhárom szereplő sikeresen elkerülte a nehéz, megterhelő reformot. A diáknak nem kell szembenéznie azzal, hogy a jegyei egy részéért igazándiból lópikulát se dolgozott, hogy csak kibekkelte az utolsó két gimnáziumi évének alsó hangon az egyharmadát, hogy az alapjegyei smafuk; a tanárnak nem kell szembenéznie azzal, hogy az alapóráit szinte feleslegesen tartotta meg, nem szembesül a puskázás szégyenével, nem kell rossz zsarunak lennie; az oktatáspolitikának pedig nem kell szembenéznie azzal, hogy sok stressz, pénz és idő árán a sehová nem vezető úton kísérgette az ország ifjúságát. Hypocrisy, nemdebár? Túlterhelt diákszentek vagyunk, jóságos, lelkiismeretes tanárok, sikeres oktatási vezetők.

Egy frászt, Sajókám. Álszentek. Az államadósság pedig nőttön nő, kivándorlás, egyetemi kibukások, munkanélküliség, diákkori mentális betegségek képében. De csak azért sem gondoljuk át. Puskázunk, elnézünk és dokumentálunk gőzerővel előre. A hypocrisy pedig segít abban, hogy közben belenézhessük a magunk szemébe.

A magam részéről ebből kiszálltam. Nem termelem tovább az államadósságot. Alapfizikán, alapbiológián, és Uram bocsá’, talán még alapmatekon is egy iPaddel a padomon fogok ülni, és Carlos Fuentes-regényekből tanulok majd spanyolul, Dosztojevszkijtől oroszul, Ecótól olaszul, Kissingertől pedig diplomáciát. Lelkiismeretesen, őszinte szívvel, a tanár iránti tisztelet meg az érettségi miatti felelősségtudat mellett, pusztán azért, mert nincs végtelen időm, ahogy Amerikának sincs végtelen pénze. És ha úgy hozza a sors, akkor bevállalom majd az 1,8-ról felkerekített kettes átlagot bizonyos tárgyakból. Nekem nem kell puskanégyes. Nem leszek hypocrite.

Mindenki mást tanul Donald Trumpból. (Nem tól, ból.) Nekem, azt hiszem, ez jutott.

Bocsánatot kérek azoktól, akiket megsértettem.

Feedback

A pofátlanul ifjú kora ellenére vérforralóan tehetséges S. tanár úrról már zengtem néhány ódát, épp dolgozom is egy ódavázlaton, és ha már egyszer tanári teljesítményekről, kreatív, támogató, partneri jelenlétről hadoválok, ide most helyben feldobom lefordítva azt a négy A4-es oldalnyi értékelést, amit a közép-ázsiai Kína-stratégiámra kaptam (PowerPoint-prezentáció, a diákat oda szúrom be, ahol S. hivatkozik rájuk.)

Hölgyek-urak, a szó a kedvenc tanáromé evör. S!

Mátyás –

Wow.

Ez nagyon jó szórakozás volt. Egyszerűen fogalmazva az egyik legjobb munka, amit Priory-s diáktól valaha láttam. Remélem, nem maradtál fenn túl sokáig, miközben ezt csináltad, de annyit mondhatok, hogy a végeredmény elbűvölő. Ráadásul igazi sármmal adtad elő.

Diákra fogom lebontani az értékelésemet, és majd egy kis big picture-elemzéssel zárom a végén. Lássunk neki!

Egyszerű ez végülis!

Kiváló dia. Ahogy órán mondtam, a szóviccek és a “cukiság” csak akkor működnek, ha az előadás további része robusztus. Szerencsédre végig baromijó vagy, és ez a kívánt módon működik. Tulajdonképpen amint ezt a diát megmutattad, 20 másodperc elteltével tudtam, hogy dank [korombeliek tudják, mi ez, tapasztaltabbnak legyen mondjuk telitalálat] lesz ez a prezentáció.

Egyszerű, nem? Csábítás, csapda, csapat. Minden egyes stratégiában olyan konkrétumok vannak, amik világossá teszik a szándékot. Amit külön szeretek ebben a stratégiában, az az, hogy a teljes geopolitikai és gazdasági súlyodat használod (mármint Kínáét). Egy olyan hatalmas országnak, mint Kína, terjedelmes stratégiai eszköztár áll a rendelkezésére, amit bevethet. Tényleg teljes mértékben kihasználod őket.

Ezt a diát beanimálnám. Jelenítsd meg egyenként az összes elemet. Szőrszálhasogató vagyok, de csak azért, mert annak kell lennem!

CSÁBÍTÁS: Kiberháborúk

Tűzfal-hozzáférést adni Kazahsztánnak. Itt a jó harcot harcolod. A jövő talán nem annyira a rakétatechnológiáról szól majd, mint inkább az internetes technológiáról. Külön erős volt, ahogy világossá tetted, hogy Kazahsztán és Abayev úr igénylik ezt a technológiát.

Ahogy órán mondtam, azt javaslom, hogy a záróprezentációdban ezeket a stratégiákat bontsd elemeikre, és menj mindegyikbe mélyebben bele. Azt hiszem, ez a dia megmutatja ennek az előnyeit. Ha a kínai külügyben betöltött szerepedre gondolsz, az végülis három különböző kategória: vízió, stratégia, végrehajtás.

Világosan megfogalmaztad a víziódat Közép-Ázsia számára. A kínai víziót legalábbis 🙂 Elő is adtál három stratégiát, amely e vízió megvalósulását segíti elő. Meg vagyok győződve a prezentációd életképességéről vízió-stratégia fronton. De ahhoz, hogy a következő szintre emeld, azt szeretném, ha nem csak big picture-ben gondolkodó bürokrata lennél (bár ez is fontos). Ezen kívül, és ez fontos, legyél az a személy, aki azt is tudja, hogyan kell megcsinálni.

Ezalatt azt értem, hogy legyél szakértője a kínai tűzfaltechnológiának, és annak is, hogy hogyan lehet azt “exportálni”. Mik Kazahsztán szükségletei és hogy tudja a kínai technológia kielégíteni ezeket a szükségleteket?

Hogy ezt miért hangsúlyozom? Tele van a világ olyanokkal, akik azt gondolják, hogy a stratégia a nehéz rész. Ez bullshit. A nehéz rész a stratégia végrehajtása. Nézz végig a Szilícium-völgyön, itt egy csomó ember “forradalmi” ötletekkel, de kevés olyan van, aki valóban be is tudja őket teljesíteni.

Szóval hogy a következő szintre léphess, és még nagyobb súlyt adhass ennek a munkának, arra biztatlak, hogy válj a technológia szakértőjévé és magyarázd el részletesen, hogyan tudnád ezt megvalósítani.

Mindazonáltal ez egy fenomenális prezentációkezdés!

CSÁBÍTÁS: Munka és tanulás

Nagyszerű cucc. A puha erő politikája mindig szórakoztató. Kíváncsi vagyok, hozzá tudod-e ezt kötni a konstruktivizmushoz és ahhoz, amit órán vettünk. Tudja Kína alakítani a közép-ázsiai identitás narratíváját ezeken a munkaügyi és oktatási programokon keresztül?

Szintén mókás lehet itt esettanulmányt csinálni. Amit javasolsz, nem újdonság, számtalan ország megcsinálta már a múltban. Van erre olyan működő példa, ami bizonyítja, hogy ez sikeres lehet? Az igazán bebetonozná ezt a stratégiát.

Ismét mondom, a forráshasználatod kitűnő. Igazad van, a hazautalások rengeteg hatalommal ruházzák fel a célországot.

CSAPDA: Adósságcsapda

Most meg a gazdasági izmaidat feszíted be. Ez egy kitűnő, forrásokkal jól alátámasztott stratégia. Nem igazán van mit mondanom a kérdésben. Wie schön! De kedves! [ezt magyarul írta]

CSAPDA: Korlátlan fogyasztás

Mikor már meggyőződtünk arról, hogy elégedett vagy a hatalomszerzéseddel, te egyszerűen csak tovább csinálod!! Ezúttal arról beszélsz, hogy kínai cégek felvásárolhatnák a gazdaság alapvető részeit, külön koncentrálva a közműcégekre (okos). Az újságkivágások az alján kitűnőek. Sok minden kapható, és úgy tűnik, itt az idő!

Szintén mókás lehetne bizonyítékokat behozni arról, amit Kína Afrikában és (növekvő mértékben) Dél-Amerikában csinál, hogy megmutasd, ez nem valami új vagy kipróbálatlan dolog. Ezen felül kihangsúlyoznám a Párt befolyását ezekre a vállalatokra. Persze, itt magáncégekről beszélünk… de a lényeget tekintve nem igazán.

Nézd meg ezt a cikket arról, amit Argentínában és Brazíliában csinálnak:

https://worldview.stratfor.com/article/china-makes-power-play-brazil-and-argentina

CSAPAT: Öribarik és katonai jelenlét

Úgy éreztem, ez volt az előadás leggyengébb része. Rengeteg kérdés maradt bennem válaszok helyett:

1. Először is, tényleg kell nekünk katonai oldal? Értem, hogy jó, ha van egybefüggő konstruktivista, gazdasági és katonai stratégia. Minden fronton. Mindazonáltal egészen eddig nem bosszantanak senkit a kínai akciók. Igazad lehet abban, hogy megéri… de be kell bizonyítanod.
2. Pontosan hogyan oldjuk meg a kapcsolatok erősítését? Ismét csak arra biztatlak, hogy mélyedj bele a megvalósítás részleteibe, ha meg szeretnéd tartani ezt a stratégiát.
3. Miért fogadnának el az oligarchák védelmet olyan entitásoktól, amik végtére is valaki másnak felelősek? Nem hinném, hogy ez kivitelezhető lenne.

Ebben van potenciál, de vagy teljes mértékben el kell köteleződnöd, hogy akarsz-e teljesen kidolgozott katonai oldalt vagy nem. Én nem mondom meg, melyik irányba menj, de egyet válassz.

Legyünk érzékenyek!

Szórakoztató. Elég ennyi!

Érzékenységi elemzés

1. érzékenységi elemzés: ez mesteri. A kínaiaknak a Nagy Tűzfallal egy igencsak erős technológiai eszközük van, és világos, hogy ez tetszik ezeknek a diktatúráknak. Abban nem vagyok biztos, hogy értem a második pontot. “KZ Nagy Tűzfal-szerver Xinjiangban: KZ-nak nincsenek még dolgozói, szóval.” Mindenképp tisztázd.
2. érzékenységi elemzés: az előadás legjobb része. Időnként azon tűnődtem, mikor fogod végre elővenni az orosz medvét, de amikor megtetted, tökéletesen csináltad. Katonai erő tekintetében jogos, hogy az oroszoké az előnyösebb pozíció (bár ez gyorsan változik). De gazdasági tekintetben Kínáé az előny, meg még egy kicsi. Főleg a mindenhol máshol lévő elköteleződéseiket figyelembe véve egyszerűen nincsenek meg az erőforrsaik ahhoz, hogy ebben a régióban pénzügyileg versenyben maradjanak. Csodálatos cucc!
3. érzékenységi elemzés: Egyetértek ezzel a gondolattal. Az USA egyszerűen fogalmazva túlságosan el van foglalva Észak-Koreával meg a Dél-kínai-tengerrel ahhoz, hogy itt izmozzon. Amikor Obama a “fordulatról” beszélt “Ázsia felé”, szinte biztos vagyok abban, hogy nem a Közép-Ázsia felé való fordulatról beszélt.

Általános gondolatok

Ez csodálatos munka. Remélem, ez az a fajta munka, amit megőrzöl egy biztonságos helyen és időről időre meglátogatsz. Biztos vagyok benne, hogy évekig élvezni fogod.

A záróprezentációhoz pár dolog:

1. Gyakorolj! Tudom, hogy keveset aludtál, de elemi fontosságú, hogy egyszer se forduljon elő az előadásod során, hogy nem tudod, mi következik. Ahogy az üzenetet átadod, az legalább olyan fontos, mint az üzenet maga!
2. Áss tovább! (azaz menj mélyebbre) A magas szintű gondolkodást mind megcsináltad. Most már csak azt szeretném, ha súlyt adnál a stratégiákhoz. Azt hiszem, nagyon jól fogsz szórakozni, miközben szakértőjévé válsz a Nagy Tűzfal részleteinek stb.

Ez egy (nagyon) ritka tökéletes pontszámot érdemel. A következőnél magasabban lesz a léc.

30/30

Hát, így mondjuk lehet nevelni. Itt már van miről beszélni, honnan hova menni, kit miért tisztelni. Ez eggyel több, mint az, hogy éreccségiköveteemény, meg hogy ezennincsmitérteni, eszcsakmegkeetanúni. Ebben a tanár szíve-agya van benne, abban meg az önképzavara és a mániákus tisztelethiánya. Mert mégis, mi lenne, ha egyszer nem tökéletesen irreleváns közoktatási vezetők tételekbe kodifikált, az iskola falain kívül haszontalan ízléséhez mérnénk a gyereket, hanem a szakmához magához. A gyereken nem múlik, a gyerek meg tudja csinálni.

Nyilván nincs idő dolgozatonként és diákonként négy oldalt írni mindenkiről. De máshogy visszajelzést adni értelmetlen. Így van értelme. Mert így a vége nem kölcsönös hiszti lesz, hanem tisztelet.

Egészen más szinten tanultam meg tisztelni az itteni tanáraimat, mint az otthoniak komoly részét. És nem hinném, hogy ez csak az én hibám.