Dzsordzsi bácsi

Tegye fel a kezét, aki fizikai fájdalmat érez pártunk és kormányunk Soros-plakátjaitól, Soros-konzultációitól, újságírói kérdések sorára sorjázó sablonos Soros-válaszaitól. Ez az írás Nektek van, akik teljes joggal nem értitek, hogy minek húzza le a kormánykommunikáció a kétbites, konteós mocsárba a magyar közbeszéd színvonalát. Nektek, akiknek – ismét mondom, teljes joggal – a szőr feláll a hátatokon, mikor megtudjátok, hogy elment még egy idióta tévéreklámra még tízmilliárd.

Véreim, kapaszkodjatok meg. Ez a stratégia nem kontraproduktív. Ez zseniális.

Akkor is zseniális, ha mi, értelmiségiek zsigerből utáljuk, akkor is, ha nekünk ez szinte sértő. És nem csak azért zseniális, mert az ellenzék állandóan szapulja és így belemegy a Fidesz kedvenc hazaárulós nebántsvirág-játékába, nem is azért, mert addig se a stadionokról meg a zoktatásrú meg a zegésségügyrű beszélünk, meg hogy a Lőrinc, meg hogy a Zorbán kivezesse a zországot a zúnióbú, de különben is diktatúra.

A Soros-kampány azért zseniális, mert kormányzati megmozdulás talán az elmúlt huszonhét évben ennyire még nem talált bele a magyar néplélek elevenébe. Tizennégy nap híján tizenhét éves vagyok, és ha ötös toplistát kellene írnom a gyerekkoromban, félfüllel leggyakrabban hallott politikusnevekről, gondolkodás nélkül lekattognám, hogy 1. Gyurcsány (hazudik, fúj! böszme gázlómadár), 2. Orbán (rá szavazunk, kisfiam), 3. Merkel, 4. Horthy, és hogy enne meszet, nem is politikus, de 5. helyen egyértelműen Soros. Vidéki, konzervatív, józan paraszti ésszel gondolkozó körökben ez az ember odagravírozta fülbemászó nevét az érdeklődés homlokterébe. Belénk ivódott.

Lehettem vagy ötéves, mikor anyai nagyapám belém plántálta a Soros-poloskát. Ha ő a társaságban volt, valahogy minden áldott családi beszélgetés Sorosra futott ki, témától teljesen függetlenül. Persze nem végzett tökéletes munkát, mert a gyönyörűen felépített történelmi érvelése végére azért mindig jól odavágta, hogy a mocskos zsidaja, és mivel sosem voltam lelkes holokausztrajongó, valamint szívem szerint marhavagonokban csak páratlanujjú patásokat szállítanék, azért mindig hagyott a számban egy kis nagypapaellenes utóízt egy ilyen félmondat. De hülyeségeket azért nem beszélt az öreg. Már csak azért sem, mert Soros akkor sem vonult fülem mögé az irreleváns kispolcra, mikor nagypapi szabad akaratából már igen. Átvette tőle a Soros-stafétát egy másik nagyra tartott politizáló bűntársam, és jó két éve folyton azon kapom magam, hogy akármikor is beszélek politikáról nem fővárosi, esetleg nem diplomás magyarral, körülbelül hat mondat és egy cinkos mosoly választja el beszélgetésünk kezdetét Soros nevének első elhangzásától, immáron mocskos zsidaja nélkül. (Nem én szoktam kimondani.) Meg aztán január elején egy United Triple Seven fedélzetének 45. üléssorában, Frankfurt és Washington között összehozott a sors egy Los Angelesben élő litván színházrendezővel, és láss csodát, csak kibukott belőle is egy jó félórás, kellemesen pokolmeleg kiselőadás Soros rémtetteiről. Guarda caso.

Ezen a ponton én már nem hülyézek összeesküvéselméletekben hívőket, de nem is naivozok szkeptikusokat. Schmidt Máriát kell olvasni, és csendben megbarátkozni a gondolattal, hogy ha nem is ő az ördög személyesen, azért szemét egy alak ez a Soros Dzsordzs, mert az emberjogi aktivista angyalbögyörő bácsinénik nem shortolnak játszásiból angol fontot, nem halásznak a délszláv zavarosban, meg grandiózusan megfizethetetlen migrációkezelő ötleteket sem öntenek cikkbe amcsi szakpolitikai lapokban. Aki ilyet tesz, az nem emberjogi aktivista, nem földre született népjobbító angyal, és nem is veszélytelen aggastyán.

Nomármost ez a jóember bennünk él, itten mibennünk, nyakas magyarokban minden áldott napon, susmorgunk róla a szomszédnak, és találgatjuk, hogy melyik politikust fojtogatja a farzsebében tartogatott piros Victorinox bicskája dugóhúzójával, meg melyiknek adagol a szájába kozákos lovaglóütemben csini százdollárosokat. Mi, kérem, nagyrészt szeretünk hinni a háttérhatalomban, és az igazán megdöbbentő az, hogy a hiedelmeink egy része igaznak is bizonyult. Soros György össznépi frusztráció. Soros György harapdálja a nemzet lelkiismeretét. És Soros György nevét hivatalosan szájára se vette ebben az országban huszonöt éven át egy politikus sem, tán a megboldogult Csurkán kívül, de az meg pár szalonképtelen megnyilvánulás után amúgy is csak a pusztába kiáltott. Most egy komolyan vehető, jobbközép polgári kormány kiejti, és a nép, aki évtizedekig csak suttogott róla, bennük végre őszinte cinkosra talál.

Mert ezt a témát semelyik másik észlény párt nem fedte le. A szélsőjobbos, zsidólistázó letűnt Ójobbik sem. A népet pedig érdekelte. És ha a népet valami érdekel, arról bizony nem kár parlamenti mikrofonokba kiabálni akármit is. Az nem viszi a szavazatot, hanem hozza. És ha évtizedekig hallgattak róla, katarzishoz vezet. Ha felfújt, túlreagált hülyeség, akkor is. Választást kell sajnabajna nyerni, nem értelmiségi szíveket. A választás megnyerésének pedig kipróbált, bevett és bevált módja az, hogy a népet foglalkoztató kínnal-bajjal foglalkozunk. Ha a nép lelkét Soros bántja, hát bűnhődjék Soros. Tapasztalja meg minden magyarok kormányának verbális kardélét. Amíg a kormányzás nem rossz, vagy legalábbis amíg ez a jelenlegi választékból elérhető legjobb, nekem egy gazember igaztalanul lerombolt becsülete ugyan nem lesz válóok.

Hát ezért zseniális a Soros-kampány. Milliónyi választó titkos, mély, kimondatlan hitével rezonál. A vidéki törzsasztal bizalmi hangulatát varázsolja a Fidesz és a választó közé. És bebetonozza ezt a hatalmat még egy jó ideig.

Tessék utánuk csinálni.

Az antiszemitázók egyenek barackfavirágot.