Két bejelentenivalóm van mára.
Az egyik, hogy megtanultam nyakkendőt kötni, asszimetrikus mutáns trapezoid wannabe-háromszögek helyett olyan szép, kifundált, szoros, nyugatos Csepreghy Nándor-csomókat, és ez tök jó.
A másik, hogy mára megérett bennem egy koherens gondolatköteg is az önáltató álszentségről, ami minden más kórságnál jobban átrágta az amerikai társadalom finom szövetét; nincs olyan polgármesternél rangosabb politikus, aki pályafutása során akár csak egyszer ne kapta volna meg a hozzá tartozó jelzőt, a hypocrite-et, és Amerika valamennyi katonai és politikai beavatkozásakor ettől hangos a világ. Mert valóban, a szabadság legfénylőbb világítótornyának gyomra mélyén 1964-ig (akkor kilencedik éve ment a gaz, embertelen, elnyomó komcsi agresszorok ellen a vietnami háború!) legális volt feketéket verni, ha rossz helyen ültek a buszon; ugyanezen szabad országban az elmúlt húsz évben kétszer lett elnök abból a jelöltből, akire kevesebben szavaztak, hatszor olyan drága a szabadpiacon a Crestor koleszterincsökkentő, mint Angliában, és népességarányosan nyolcszor annyian halnak meg tűzfegyver által, mint Kanadában. Meg ez az áldott szabad ország, mit ad Isten, mindig pont onnan hiányolta a demokráciát, ahol nem nekik eladott olaj volt és/vagy orosz befolyás.
Hypocrisy. Jobb szó ez, mint a mi képmutatásunk meg álszentségünk, mert a bort ivó és vizet prédikáló, mások szemében a szálkát is, magáéban a gerendát sem látó egyén ebben a szóban önmagát is áltatja, teljes szívével hiszi, hogy bizony víz az, amit iszik, és nem a gerendától vak a fél szemére. A politikai térben ábrázolva ez annyit tesz, hogy az öbölháborút kirobbantó politikus a sok ezirányú tetszelgése után tényleg elhiszi magáról, hogy ő valóban a demokrácia keresztes lovagja, a választója pedig ettől mind büszkébb lesz rá. Az, hogy valójában az olajcégek bábja volt, kapzsi, szorongó agresszor, már a történészek shoptalkja, egyszeri politikusunk halála után, tehát irreleváns. A hypocrisy önáltató álszentség, egyszersmind ő az az úthenger, amivel a pokolba vezető makadámúttal párhuzamos LUC 666-os autópályát egyengették.
A több évtizeden keresztül meggyökeresedett hypocrisy legjobb mérőszáma az amerikai politikában az államadósság. Magyarországon 2017-ben a GDP 73,6%-a, 2%-os álamháztartási hiány mellett, és ez már egy durva szám. Na, ugyanezek a számok a világ legnagyobb gazdaságának számító Amerikában kicsit gyengébbek, 105,4% és 3,43%. A szabad világ gazdasági központjában 21 trillió dollár az államadósság, azaz egy 21 meg tizenkét nulla utána. Az amerikai államadósság durván két trillió dollárral, Magyarország GDP-jének ötvenszeresével több, mint az amerikai GDP. És az ország nem lázadozik.
Sőt. Adót csökkent. Immáron harmadik elnöke alatt nem addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és ennek adott esetben rohadtul nem lesz jó vége.
A mese úgy kezdődik, hogy volt egyszer egy elnök, Dzsordzs Dábljú Bussnak hívták, szép barna bőrkalapja volt, ősz haja, kék szeme, és szerette a hamburgert. Republikánus volt. Texasi. Mikor megjött, 55,5% volt a GDP-arányos államadósság és 2,3% az államháztartás többlete. Ismétlem, többlete volt, nem hiánya. Aztán villogó szemekkel elment Irakba és Afganisztánba háborúzni (parádés eredményekkel), és mikor 2009-ben kiköltözött a Fehér Házból, 67,7%-os GDP-arányos államadósságot hagyott maga után, meg 3,12%-os államháztartási hiányt. (Az EU egyébként 3% fölött bizottsági vérpadra ültet minden tagállamot.)
Rohadjanak meg a konzervatívok, gondolta Amerika. Megválasztott egy szexi, tüsihajú fekete alkotmányjogász professzort, Borakko Baamának hívták. Demokrata volt. Hawaii-n született, de inkább sikágói volt. És veszettül liberális. Pechjére közbejött neki egy világgazdasági válság, ami amúgy is szétbombázta a költségvetést, szóval most már úgyis mindegy, gondolta, és ráhajított a visítva szenvedő büdzsé tetejére egy istentelenül drága egészségügyi reformot. Mikor 2017-ben kiköltözött a Fehér Házból, 105,8%-os GDP-arányos államadósságot hagyott maga után (laza negyven százalék plusz), meg 3,14%-os államháztartási hiányt.
(Mellékszál: ez engem Obama 2012-es újraválasztásakor annyira meghatott, hogy friss, tizenegyéves, ötödikes Gmail-felhasználóként dúlva-fúlva kiírtam az elnök Google+ oldalára, hogy fuck you, Obama, amerikai adófizetők vérrel-verejtékkel megkeresett pénzével játszol, már olyan angolsággal, amilyenem a akkor volt. Ez az akció innen nézve valahol a szánalmas meg a cuki között lehet félúton, de azért na. Zárójel bezárva.)
Szóval rohadjanak meg a liberálisok, gondolta Amerika. Megválasztott egy hetvenéves, kőbunkó szőke ingatlanbefektetőt, Dánelddzsé Csrámpnak hívták. Szeretett vécén tweetelgetni, a csajozás terén viszont kicsit megragadt a magánkisgimi hetedik osztályában. Republikánus volt. New York-i. És úgy gondolta, hogy az amerikai gazdaságnak 105,8%-os államadósság, 3,14%-os költségvetési hiány mellett más se kell, mint egy gigantikus adócsökkentés. Hogy ez majd hogyan viszi le a béka tompora alá a bevételeket és hogy rakétáztatja a Himalájába a hiányt, azt majd később meglátjuk.
Az itteni ötvenhatosok jó része Trump-szavazó volt. Tanult, okos, sokat látott, bölcs emberek ezek, végtelenül tisztelem mindegyiküket, de mikor megkérdezem őket, hogy mégis miért szavaztak Trumpra, csak arról hebegnek valamit, hogy ideje volt már kitakarítani azt a liberális szemléletet Washingtonból. Ha érdeklődöm, hogy ezt pontosan hogyan teszi Trump, vagy melyik minisztérium intézkedésiből kell kiporszívózni a szemléletet, azt kapom, hogy hát az egész. Szakpolitikáról szó sem esik.
Az iskolatársaim, tanáraim, politikai bróim jó része Trump-gyűlölő. Tanult, okos, intelligens emberek, vág az agyuk, mint a borotva, de mikor megkérdezem őket, hogy mégis mi bajuk Trumppal, csak arról hebegnek valamit, hogy mert egy rasszista, szexista rohadék. Szakpolitikáról szó sem esik.
Már a harmadik olyan elnök ő, akinek elnézi a társadalom a kisebb államadósság-robbanást. Fel se veszik. Lepereg. Demokrácia-exportőr, terroristairtó keresztes hadvezér volt az egyik elnök, színesbőrű, szegény, egészségügyi ellátástól megfosztott amerikaiak bajnoka a másik, az amerikai vállalkozásokat felvirágoztató félisten lesz majd a harmadik.
Vagyis nem, bocsika. Hypocrisy az egész. Mert igazából az ország lehetőségein fölül élő, pénzégető, pazarló populista mind a három, felelőtlen politikai haszonszerző, akiknek fontosabb volt az egy politikai gigaprojektje, mint az ország vagyona. Cinkostársuk pedig háromszázmillió amerikai.
Köztük a tanult, okos történelemtanárom, aki szerint mindez nem gond, mert Amerika mindig időben fizeti az esedékes adósságait, úgyhogy sosem megy majd csődbe.
(Vagyis kedves gyerekek, amíg a fizetésetek egy fillérrel is több a törlesztőrészleteitek összegénél, ne legyetek restek újabb és újabb személyi kölcsönöket felvenni!)
Egy baráti beszélgetés közben villant át az agyamon, hogy időközben nem lettünk-e mi is hypocrite-ekké, mi mindannyian a pár fővárosi elitgimin kívüli középiskolai szcénában, tanárok-diákok, akik éltetünk egy fenntarthatatlan iskolarendszert. Mi, diákok, nem mind, nyilván, de számosan lelkesen végigalusszuk, majd végigpuskázzuk a felesleges, nem érettségi tantárgyainkat, hogy fenntartsunk egy vállalható átlagot, Kegyedék, csupaszív, jószándékű tanerők meg, nem mind, nyilván, de számosan, bár pontosan tudják, hogy puskázunk, kegyesen félrenéznek és felfelé kerekítenek, hogy ne szúrjanak ki velünk nagyon, meg mert tudják, hogy ezek az órák tényleg feleslegesek. Majd lejelentik a nulla tudást tükröző, pozdorjává inflálódott alapfizika-, alapbiológia-, német- és olaszjegyeket a Központba, hogy azok részét képezzék valami holtkamu országos átlagnak, amivel megindokolható, hogy miért is ne legyen a jövő tanévben sem érdemi oktatási reform. Mesterségesen tartjuk a színvonalat ott, ahol van, ezzel a puskázásalapú rendszerrel, az osztályzás folyamatos hígításával, a követelmények csökkentésével.
Mindenki jól jár. A diák az önáltatás termékeny talaján felvételi pontokat termeszt magának, a tanárt jó érzéssel tölti el, hogy a diáknak segíthetett ebben, miközben lelkiismeretes önáltatás közepette le is adta az anyagot, a minisztérium pedig két Educatio-statisztika között egy cappuccinóval meg egy kubaival hátradőlhet a bőrfotelben, hogy nahát, milyen kis okosak ezek a magyar nebulók. Mindhárom szereplő sikeresen elkerülte a nehéz, megterhelő reformot. A diáknak nem kell szembenéznie azzal, hogy a jegyei egy részéért igazándiból lópikulát se dolgozott, hogy csak kibekkelte az utolsó két gimnáziumi évének alsó hangon az egyharmadát, hogy az alapjegyei smafuk; a tanárnak nem kell szembenéznie azzal, hogy az alapóráit szinte feleslegesen tartotta meg, nem szembesül a puskázás szégyenével, nem kell rossz zsarunak lennie; az oktatáspolitikának pedig nem kell szembenéznie azzal, hogy sok stressz, pénz és idő árán a sehová nem vezető úton kísérgette az ország ifjúságát. Hypocrisy, nemdebár? Túlterhelt diákszentek vagyunk, jóságos, lelkiismeretes tanárok, sikeres oktatási vezetők.
Egy frászt, Sajókám. Álszentek. Az államadósság pedig nőttön nő, kivándorlás, egyetemi kibukások, munkanélküliség, diákkori mentális betegségek képében. De csak azért sem gondoljuk át. Puskázunk, elnézünk és dokumentálunk gőzerővel előre. A hypocrisy pedig segít abban, hogy közben belenézhessük a magunk szemébe.
A magam részéről ebből kiszálltam. Nem termelem tovább az államadósságot. Alapfizikán, alapbiológián, és Uram bocsá’, talán még alapmatekon is egy iPaddel a padomon fogok ülni, és Carlos Fuentes-regényekből tanulok majd spanyolul, Dosztojevszkijtől oroszul, Ecótól olaszul, Kissingertől pedig diplomáciát. Lelkiismeretesen, őszinte szívvel, a tanár iránti tisztelet meg az érettségi miatti felelősségtudat mellett, pusztán azért, mert nincs végtelen időm, ahogy Amerikának sincs végtelen pénze. És ha úgy hozza a sors, akkor bevállalom majd az 1,8-ról felkerekített kettes átlagot bizonyos tárgyakból. Nekem nem kell puskanégyes. Nem leszek hypocrite.
Mindenki mást tanul Donald Trumpból. (Nem tól, ból.) Nekem, azt hiszem, ez jutott.
Bocsánatot kérek azoktól, akiket megsértettem.
KONZEKUTÍV 