Sokat gondolkoztam Belarusz framingjén, hogy milyen keretbe is foglaljam ezt a bencés gimnáziumi tanulmányutat. Szimpla útleírást csak nem írok, persze, az is egy jobb sorsra érdemes műfaj, avagy idézze emlékezetébe a kedves olvasó a legutóbbi olyan útleírást, amelyet nem ásítozva, kötelességtudatból olvasott végig… Nyet, francos krumpli, nem lesz itt semmiféle úti beszámoló. Üdvösebb, ha csak röviden (a magam sajátos rövidségével, hehe) leírom Belarusz államformáját.
Tehát Belarusz Köztársaság, területe 207 595 négyzetkilométer, lakossága 9 504 700 fő, fővárosa Minszk, államformája bizalmi demokrácia.
Szűk tízmillió szigorú szemű, ám békés belarusz járja imígyen nap mint nap az ország lélegzetelállító hivatalos táncát, a bizalomtangót. Velünk, öt bencés (részben öreg-)diákkal és három szerzetessel sem tettek kivételt.
A tánc az ilyesmire rezonáló külső szemlélőt gyorsan elragadja. Harmonikus, tiszta, óramű pontossággal omlik és szökken, stabil és kiszámítható. De a zsigerekben felbuzog időnként a szorongás, hogy mi van, ha valaki elvét egy lépést. Bokatörés, fej koppan a padlón, katasztrófa. A bizalomvonatból nincs kiszállás.
No persze a beszállás sem egyszerű. A belaruszok nem szórják két kézzel a nép közé a bizalmat.
Ott van például mindjárt a nyelv. Belaruszban nem beszélnek nyelveket. Jórészt a sajátjukat sem, pedig létezik belarusz nyelv, egy litvános-lengyeles gyönyörűség kicsit módosított cirill ábécével kódolva (az I betű egy vonal, mint nálunk, nem egy fordított N, mint az oroszban). Oroszul beszélnek, osz’cső. A hozzám hasonló felvilágosult hivatásos idegen pedig mindenhonnan megtanulta, hogy a helyiek minden országban nagyon szeretik, ha megpróbálnak hozzájuk szólni helyiül, ezért legalább pár klisé erejéig összekaparja a helyi nyelvtudását, aztán majd az udvariasságpatronok után angolul elboldogul, gondolja. Elemi angolt, vantú, leftrájt, szenkjú, mindenki beszél. Nem? Nem.
Sugárzó, ám szigorú szemű szépségek dolgoznak a belarusz vendéglátóiparban. Zdrásztvutye! – köszön az inturiszt. (Pontosabban másodszorra már inkább zdrásztvujcje, mert van egy bájos belarusz akcentusuk az oroszban, és miért ne művelnénk, ha már itt vagyunk.) ViszontZdrásztvujcje! – sugárzik vissza a tökéletesen megszőkített recepciós, pincér, határőr. (Jó, utóbbi kopasz.) Szó, vídlájktú ítdinnör, iccganebí éjdovász. Egyszerűbben nehéz angolul nyolc főre vacsiért esedezni. Azonnali sugárzásbeszüntetés, se kép, se hang. Orosz nélkül még csak ne is álmodjunk arról, hogy bent lehetünk a bizalmi körben. Nem érti. Vószjim csjelovecski uzsína pazsalujszta, haraso? Érti, de nem enyhül meg. Vacsit kapunk, de sugárzást többé nem. Professzionális, minőségi kiszolgálás, semmi személyesség. Gyüttmentekben nem bízunk. Azok minket igazán sose szerettek.
Angol, német, olasz, spanyol mennek a levesbe. Érteni talán értik, bár valószínűbb, hogy nem, de az betonbiztos, hogy bízni nem bíznak bennük. Történelmi tapasztalat.
Egyszer jártam tíz percre a bizalmi körön belül. Ez a kedvenc belarusz sztorim azóta is. Egy százhetven centi magas, festettszőke, nagymamihajú, késő ötvenes hölgy engedett be. Hrodnában, a lengyel-litván hármashatárnál történt, egy szupermarketben. Zsugorfóliás ásványvízcsomagra áhítoztunk, a polcon csak palackonként volt. A boltban nyolc hölgy leste kívánságunkat, teljes piros-fehér stewardess-szerelésben, sapka, kosztüm, élére vasalt lampaszos nadrág. Mármint lesni leste ugyan, csak oroszul.
De ki a vihar tudja, hogy van oroszul a zsugorfóliás ásványvízcsomag?
G. atya megtette a nyitólépést. A nagymamihajú nagyasszony figyelme a miénk volt. Magyaráztunk, magyaráztunk derekasan. Vóda (vagy inkább tárgyeset?), pakjét, pazsalujszta, pazsalujszta, seszty. Nyet siker. Aztán az orosz szókígyójában meghallottam az “izik” szót. Nyelv. A kezével listázott, hogy valamit soroljak fel, közben ismételte, hogy izik. Aha. Hogy milyen nyelveket beszélek. Hátha valamelyiken majd többre is jutunk a szerencsétlenkedésnél.
A magyart meg sem említem. Inglis, dojcs, eszpanyol, italiánó. Voi parlate italiano? Meno male… És innen tovább, tökéletes, gördülékeny olaszsággal beszélgetünk, a rideg professzionalitásba menten személyesség költözik, badante, idősgondozó volt Cataniában (vagy Calabriában?), hat éve jött haza, hát persze, hogy van zsugorfóliás ásványvízcsomag, szám szerint négy, de kartondobozba celluxol nekünk még egyet, ha kell, tökéletes, siete un salvatore, határozott intéssel kiadja a vezényszót, csitíri, csitíri davaj, majd három másik stewardess-szel egyetemben díszlépésben megindul, jönnek a vizek tömött sorokban, kölcsönad egy bevásárlókocsit, toljuk nyugodtan ki a száz méterre lévő kocsihoz, dobog a szívem, odatol, kipakol, visszavisz, oké. Még váltok pár rubelt a boltban. Megtaláltam az egyetlen olaszul beszélő embert Belaruszban, és hinnye, de máshogy néz rám, mint azok, akikkel érdemben semmi közös pont nincs. Ungheria nem mond neki sokat, harmadszorra is azt hiszi, hogy olaszok vagyunk (sötét nyalt haj, turbólatin kigombolt ing, végülis nem hibáztatom), aztán a végén megenyhül spanyolig, az, hogy elfogadjon magyarnak, nem opció. De ennyi baj legyen.
A Néninek egyébként esze ágában sincs visszamenni nyugatra. Boltvezető, tisztelik-szeretik, imádja az országát. Pedig GDP-ben még Olaszország is ott van a szeren… Persze, csak Belaruszban nem a bruttó hazai össztermék számít, hanem a nettó hazai közbizalom. GDP helyett NDT, ha úgy tetszik.
Minszk nem Erika Fatland Szovjetisztánjából lépett elő. A közeg nem történelmi, vagy legalábbis nem úgy, mint a mi városainké, de a házgyári panelokkal csodákat művelnek. Minszkben tágas, dúsfüvű, tiszta, drogmentes parkok között négy-ötéves autók járnak, nagyon kevés új Lada, viszonylag sok kínai Geely. Az árszínvonal a benzint és a piát leszámítva nyugati, az életszínvonal a miénktől érdemben nem marad el, a bérszínvonal viszont jócskán. 600 rubel körül keres egy középosztálybeli kereső, ez árfolyamtól függően 60-70 ezer forint. A lakhatás meg a rezsi a kemény állami szubvencióknak köszönhetően a legtöbb belarusz családnak nem költség, az élet- és bérszínvonal között azonban még így is eszeveszett szakadék tátong, amit a kedvenc német-belarusz politológusom szerint háztáji termeléssel hidalnak át, illetve úgy, hogy mindent hitelre vesznek. (Mivel a hölgy EU-s diplomataként kezdte pályafutását, nem zárom ki, hogy hajlamos a szépítésre, ezért itt hadd jegyezzem meg: arról nem vagyok megingathatatlanul meggyőződve, hogy Belaruszban minden jövedelmet lepapíroznak.)
Ha esetleg nem tennék, az nem lenne példa nélküli. Belarusz intimszférájába persze nem a magunk nagy eszével látunk bele, a következőkben sűrűn hivatkozom majd Őexcellenciájára Dr. Pintér Gáborra, a Szentszék apostoli nunciusára a Belarusz Köztársaságban, akinek vendégszeretetét és meglátásait ezúton is köszönöm. Az ország híve az unortodox finanszírozási módszereknek, és mesterien kovácsol geostratégiai adottságaiból anyagi hasznot. A Nagy Pétertől meg Katalin cárnőtől Sztálinon át Putyinig minden orosz vezér vérébe kódolt defenzív birodalmi expanzionizmust követve a szent orosz föld körül máig sosem lehet elég nagy az óvó-védő úszógumi; ha a Baltikum, a Dnyeszter-mente, a Kelet-európai-síkság, a Kaukázus meg a közép-ázsiai sztyeppék nem Moszkva stampedlijéből vodkáznak, attól a Kremlben minden tisztességes embernek felfordul a gyomra. A gyógyír, a belarusz geopolitikai gyomorkeserű ára évi tizenhatmillió tonna belföldi árszabással importált kőolaj, melyet Belarusz a nyugati piacon magas exportáron, durva profittal értékesíthet. Cserébe a Putyin és Lukasenka személyes ellenszenve, illetve mindkét nép combos nacionalizmusa által generált problémahalmaz ellenére Minszk külpolitikai lojalitása Moszkva iránt szinte feltétlen, érdemi EU-s integrációról, nyugati nyitásról, horribile dictu NATO-tagságról szó sem lehet. Az örmény-kazah-kirgiz-orosz-belarusz eurázsiai gazdasági unión kívüli világgal szemben Belarusz gazdaságpolitikája erőst protekcionista (lásd bizalmatlanság), védővámokkal biztosítják, hogy a nép a helyi termékek pártján maradjon. Marad is. És jók.
Az orosz hűbérolajnak köszönhetően viszont gigantikus, laza adminisztrációval kezelt B-kassza marad az állam kezén, melyből jut bőven életszínvonal- és közbizalom-emelésre. A közbizalom konstruktív emelésére szolgál a városonkénti egy darab Lenin- és Sztálin-szobor, Leninszkij-negyed, Leninszka ulica vagy posztkommunista kultúrdiktatúrának látszó miegymás; az önálló állammal korábban sosem rendelkező belaruszoknak azonban nem ideológiai esthajnalcsillagok ők, hanem történelmük első győzedelmes hadvezérei, nemzetépítő látnokok, akik alatt napvilágot láthatott a rég áhított önálló Belorusszia. Ha megtartják őket még pár évtizedig, belengi az ország levegőjét némi posztszovjet buké; ha ledöntetnek a piedesztálról, történelmi talapzat nélkül marad a büszke, győzedelmes belarusz öntudat. Előbbi a kisebbik rossz; hallgatólagos állami dekrétum szerint ez tehát a policy. Emellett az egyházaknak is barátság, tisztelet, támogatás jár az államtól. Papírozatlanul. Minszk lelki erőművét, a vasárnaponként tíz, hétköznaponként hat misét kínáló Vöröstemplom (Szt. Simon és Heléna) felújítását például jelenleg egymillió semmilyen soron ifel nem tüntetett állami ajándékrubel segíti. Papírozatlanul. Közbizalom, stabilitás. (A belarusz katolikus egyház finanszírozását egyébként ezekben a hónapokban vezetik át a lepapírozott világba, éppen Nuncius úr vezénylete alatt – készülőben a Vatikán-Belarusz alapszerződés.)
Restriktív közbizalom-emelésre is van mód kétféleképpen: az ordasul kemény büntetőjog és a nagyhatalmú, változatlan nevű KGB útján. Félreérti a birodalmi Keletet az, aki a nép elnyomásának szervét látja a bizalomrendőrségben. Belaruszban a közbizalmat rontók az egyetlenek, akiknek nincs kegyelem. Ez a halálos félrelépés a bizalomtangóban, ez az, ahonnan nincs visszaút. Nem volt visszaút Lukasenka 1994-es hatalomátvétele után azoknak az útonállóknak sem, akik az azt megelőző négy kaotikus év zavarosában halásztak, és lehetetlenné tették a városok közötti teherszállítást; minden sofőr mellé géppuskás katona került, aki az autóutak közepét blokád alá vevő piti bűnözők láttán nem kérdezett, csak tüzelt. Azonnal, halomra. Hulljon a férgese. A belarusz szokásjogban nem a tett anyagi értéke számít, hanem az, hogy mennyire rombolja a közbizalmat. Azóta rend van az utakon, a parkokban, az utcákon, a lakótelepeken. A közbizalomra leselkedő kevésbé otromba veszélyeket azóta inkább a KGB hárítja el. Finoman, elegánsan.
Lehet persze a wilsoni, vagy európai újhullámos demokráciaexportőr felfogás szerint diktatúrázni, politikai foglyokról beszélni, többpártrendszerért, ellensúlyozott fékekért, enyhébb büntető törvénykönyvért siránkozni, emberi jogokat, plurális demokráciát számon kérni, Putyin-pincsizni. Aki ezt műveli, az nem az európai értékekben meggyökerezett voltát bizonyítja, hanem azt, hogy szlávisztikából van még mit tanulnia. Condoleezza Rice felszínes amerikai külügyminisztert, aki Belaruszt anno dacumál a “zsarnokság őrtornyai” közé sorolta, a vele egyetértve diktatúrát vértyogókkal együtt legendás elődje, Henry Kissinger oktatja ki a Diplomácia hasábjain közzétett Kelet-analízissel:
“A világ másik [az euroatlanti térségen kívüli – M] részeinek zömében az állam megelőzte a nemzetet; előbbi volt utóbbi kialakításának elsődleges eleme, és gyakran az is maradt. A politikai pártok, ahol léteznek, fix, általában közösségi identitásokat tükröznek; a kisebbségek és többségek jellemzően permanensek. Az ilyen társadalmakban a politikai folyamat a dominanciáról szól, nem a hivatalban való váltakozásról, amely alkotmányos eljárások helyett inkább puccsok útján történik, ha egyáltalán. A lojális ellenzék koncepciója – a modern demokrácia esszenciája – ritkán marad talpon. Az ellenzékiségre sokkal gyakrabban a nemzeti összetartásra leselkedő veszélyként tekintenek, az árulással teszik egyenlővé, és irgalmatlanul elnyomják.”
Belaruszban sem éri meg tigrisről csíkokat hántani.
A négy-öt, de maximum tízéves, mutatós autókkal járó belaruszok egyébként vidékre, hosszú utakra, külföldre huszonöt-harminc éves B3-as, B4-es Passat kombikkal, 100-as Audikkal járnak, a nálunk már pont kikopott generációból. Mert tudják azt, amit a Totalcar is – hogy ha a bizalom autó lenne, malacorrú Passat lenne.
KONZEKUTÍV 